Bár a brightoni Squid a színtér együttesei közül az elsők között alakult, csak viszonylag későn, 2021-ben lettek igazán ismertek a Narrator című, Talking Heads-, Radiohead- és Can-hatásokat is felvonultató dalukkal. Abban az évben jelent meg debütáló nagylemezük, a műfaji határokat meglehetősen szabadon kezelő Bright Green Field, amelynek turnéjával Budapestre is eljutottak, és a magyar közönség is meggyőződhetett róla, hogy a zenekart kiváló zenészek alkotják, akik nagyon szeretnek improvizálni. A Cowards a harmadik, egyben a legnehezebben emészthető albumuk, nem is annyira meglepő, hogy a tagok egy interjúban az új számokat sötét tündérmesékként jellemezték. Továbbra is szeretik váratlan fordulatokkal meglepni a hallgatókat, és az első találkozáskor nem is tűnik úgy, hogy túl sok kapaszkodó lenne a kilenc új dalban, bár bizonyos elemek (például a zaklatott gitárok vagy a nyugtalanítóan morgó basszus) emlékeztetnek a korábbi Squid-anyagokra. A második-harmadik hallgatás után azonban egyre világosabb lesz, hogy néhol vannak ugyan öncélúnak ható megoldások, de van kifutása és íve ezeknek a daloknak – a Crispy Skin és a Cro-Magnon Man hat talán a leggyorsabban, de ezek sem azonnal. A frontember-dobos Ollie Judge szerény terjedelmű, szenvtelen énekhangja a diszkográfia során most tűnik először kissé hátráltató tényezőnek, de ettől függetlenül ki lehet hámozni azt, hogy a Squid tagjai továbbra sem topognak egy helyben, és most sem a könnyebb utat választották.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
