Érdemes volt ismét megnézni őket, ráadásul a köztes időben előrukkoltak az ötödik albumukkal (The Last Exit), mostanában meg épp a nemrég újra kiadott Strange Pleasures című második lemezük tizedik évfordulóját ünneplik. A tagságot hivatalosan Tessa Murray billentyűs-énekesnő és Greg Hughes gitáros alkotja, de a koncerteken Jack Gooderham dobos is a felállás része. Zenéjük amolyan pszichedelikus dreampopként írható le, és ha nagyon kritikusak és leegyszerűsítők akarnánk lenni, azt mondhatnánk, hogy olyan, mintha a Pink Floyd játszaná Chris Isaaktől a Wicked Game-et, női énekhanggal. A gyorsabb dalokban van némi posztpunkos íz, és ilyenkor kár, hogy a basszus nem élőben szól. A koncert (és az együttes) erősségének Hughes atmoszferikus gitározása tekinthető, játéka még az unalmasabb szerzeményeiket is feldobja. Elhangzik két feldolgozás is: az egyik a So Far Away a Dire Straits-től, a másik pedig a Crying Game. Utóbbit a legtöbben talán Boy George előadásában ismerik, a hasonló című, 1992-es film soundtrackjéből, márpedig az is egy cover volt – az eredeti változatot 1964-ben adta ki Dave Berry. Egy pillanatra úgy tűnik, mintha a Still Corners a Bronski Beat-féle Smalltown Boyba is belecsapna, de aztán kiderül, hogy a Black Lagoon című saját szerzeményekről van szó. A legnagyobb sikert a fő blokkot záró The Trip című daluk aratja, aztán még visszajönnek két szám erejéig. Jó 500 néző távozik elégedetten; valahogy így képzel el az ember egy kellemes nyári hétköznapi estét.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
