Pogány Judit olyan valósághűen hozza az agyvérzése miatt egyre jobban leépülő idős asszonyt, hogy az minden egyébről elviszi a fókuszt, magáról a cselekményről is, mely szerint a legnagyobb álmát látjuk valóra válni. Azt tudniillik, hogy hosszú ideje hű társával, a szerelmével (Gálffi László) együtt megöregedve éljék át (várják be) az elmúlást.
Gálffi is remek a jóravaló, gondoskodó férj szerepében – egyszerű, őszinte gesztusai megindítóak. A letargikus, de humorral vegyített részek sorát a házaspár lányának (Kiss-Végh Emőke) dinamikus epizódjai szakítják meg. Az a pár pillanat is megnevettet, amikor a flegma ápolónő (Kiss Nikolett) úgy tornáztatja a szinte magatehetetlen beteget az ágyban, mintha legalábbis egy maratonfutásra akarná bemelegíteni. A mellékszereplők többsége alsóneműben jelenik meg – mintha az lenne a természetes –, és ez, illetve Kiss-Végh szemtakarója némi abszurdot visz a produkcióba (jelmez: Izsák Lili).
A világításnak a szokásosnál is nagyobb a jelentősége (fénytervező: Oláh Attila): a beállások meleg fényben fürdenek, aztán a jelenetek hideg fényben indulnak. Ördög Tamás rendező így hozza játékba az általában takarásban lévő történéseket, amivel szintén oldja (valamelyest) a nehezen emészthető cselekményt. Egyetlen kérdés marad csak: tényleg a szerelemről beszél ez az egész, vagy a produkció kizárólag azzal szembesít, hogy megöregedni borzalmas.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
