Azóta dolgoznak változó felállásban a színház, a kortárs tánc, a zene és a vizuális művészet összevonásával. Hol klasszikusabb előadásokra állnak össze, hol olyanra, ahol csak a különböző művészeti médiumok által a térben létrehozott „létdramaturgia” idézi meg az embert. Utóbbira jó példa a 2001-es 62 nap című produkció, amelynek alapját egy fiatal japán férfi önkéntes éhhalála stációinak saját maga magnóra vett dokumentumai alkotják. Legutóbb tíz éve készítettek előadást.
Új munkájuk is hangdokumentumokon alapul, azok köré épül a szürreális performatív térinstalláció, amelynek minden eleme körüljárható. A nézők egy ember nélküli panoptikumba, valamiféle köztes létbe érkeznek meg, ahol bő egy órát kell eltölteniük. Félhomály van, füst, mindenütt áttetsző ruhák lebegnek különbözőképpen megvilágítva, középen pedig egy fehér posztamensre, ezüstszínű golyók közé vetül éles fényjáték. S megszólalnak a ruhák, különböző hangokon: hétköznapi emberek beszélnek a halálukról. A szövegek áldokumentumok, és olykor elég közhelyszerűek, amit kompenzál a látvány és a sztalkerként jelen lévő két néma táncos: Gergye Krisztián és Simkó Beatrix Trisha. Fent, a hátuk mögött a lélekburkot megalkotó Szűcs Edit fekete ruhában, a félhomályba simulva tűzi össze lassan, komótosan a következő ruhadarabot. Mutatva, hogy lassan mindenkire sor kerül.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
