Az egyik pillanatban még itt volt, a másikban nincs sehol, az italozó életmódot folytató, de épp jó útra térni vágyó nagypapa beugrott egy legutolsó fröccsre a jégbüfébe, s a kikuncsorgott láthatás ijesztő fordulatot vesz, ilyenek. Most a Bundeswehr afganisztáni veteránja, fiatal anyuka, nyakán az érthető PTSD-vel (lokálisan: posttraumatische Belastungsstörung) és egy általános iskolás korú gyermekkel folyamodik a Majna-menti Frankfurt amerikai konzulátusán munkavállalói vízumért, abban a jól dokumentált hitben, hogy őrző-védői állás várja odaát, amikor eltűnik… sajnos nem a PTSD, hanem az egyébként amerikai állampolgárságú gyerek a konzulátus játszószobájából.
Itt? Gyerek? Milyen gyerek? – harsan fel úgyszólván unisono Amerika hangja. De nem csak mondják, mutatják is a biztonsági kamerák felvételeit, gyerek sehol. Csakhogy mi, mármint a nézők, láttuk, ahogy anyuka kézen húzza a kis gézengúzt a film elején, tehát Amerika rosszban sántikál. Eleinte persze még nem sántikál, csak aztán, hogy az aggódó szülőből előtör a katonamúlt összes tudománya. Egyesek szerint probléma, hogy párhuzamosan a sztori logikája is lesántul, de aki ilyen helyeken keresi a logikát, az nem tudja élvezni például azt a lehetőséget, hogy találgassa, mikor jön el az a nagyszerű filmpillanat, amikor sebekkel tarkított hősnőnk ledobja pulóverét, s atlétatrikóra vetkezve aprítja tovább az ellent jó okkal. Herzlichen Glückwunsch, Herr Willis!
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
