Sőt, ekképpen gondoltak rá ötven évvel ezelőtt is – igazságtalanul, de a popzene evolúciójának tükrében érthető módon. Tom Jones azonban csupán kimeríthetetlen ihlet- és nyersanyagforrásként tekint a poptörténetre. Legújabb, immár 42. albumán mások hol kevésbé ismert, hol pedig nagyon is emlékezetes dalait énekli, teli torokból. Az efféle sokadik nekirugaszkodás alkalmából a kötelező méltatásnak feltétlenül tartalmaznia kell, hogy még mindig mennyire eleven és megkapó a stílusa (stimmel), hogy orgánuma erejét és gazdagságát tekintve mit sem kopott, esetleg jól öregedett (nagyjából ez is áll), és hogy mennyire hangsúlyos témája lett az életpályára való visszatekintés. Ez utóbbit is feltétlenül aláírnánk, egyben figyelmükbe ajánljuk Cat Stevens eredetileg 1970-es Pop Starjának ihletetten ironikus Jones-féle adaptációját. Azt kell mondanunk, egyszerűen nem találunk lyukat a repertoárban – legyen bár szó Michel Legrand The Windmill of Your Mindjáról vagy éppen Todd Snider Talking Reality Television Bluesáról (a parlando előadásmód hallatán beugrik majd Johnny Cash is a kései lemezekről). És nem lehet elmenni amellett sem, hogy a producer és immár régi alkotótárs Ethan Johns milyen friss és élvezetes zenei kulisszát kanyarított a számok köré. Ennek is köszönhető, hogy még a hosszabb, terjengősebb dalok (This Is the Sea, Lazarus Man) sem válnak unalmassá.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
