Kínában 35 évig tartották fenn azt a születésszabályozási metódust, amely egyfelől támogatta az egygyermekes családmodellt (ez megmagyarázható, az émelyítő kommunista propaganda ellenére is), másfelől büntette a másodszor is szülni kívánókat – nem holmi bírsággal, hanem a náci rezsimet idéző retorziókkal: a teljes vagyonelkobzástól a kényszersterilizáláson át a magzat konkrét megöléséig, akár a kilencedik hónapban is. Ez a rettenetes időszak tárul fel a szerencsétlenségére lánynak született, de szerencséjére az Egyesült Államokba települt Nanfu Wang személyes érintettségéből építkező filmjében. Beszámol puszta létezéséből fakadó gyermekkori frusztrációiról, amerikainak s így garantált szabadságjogok birtokosaként született csecsemőjét ringatva faggatja saját családját, anyját, nagyszüleit, öccsét (falusiként, vagyonnyi büntetés ellenében hagyták megszületni). És faggatja a lelepleződést orrontván nyíltan fenyegetőző falusi elöljárót, a valójában magzatelhajtóként dolgozó bábát, a szemétbe dobott, főleg lány újszülöttek holttestét fotózó képzőművészt. És a néző nem tudja, mitől borzadjon inkább: az államilag elrendelt, szenvtelenül kivitelezett bűncselekményeken-e, vagy a lakonikus elfogadáson, Nanfu anyja boldogan dögönyözi unokáját, miközben elmondja, hogy ha a második gyermeke netán szintén lánynak születik, bizony otthagyta volna az út mellett. Ahogy mások is.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
