Visszhang: lemez

Víkingur Ólafsson: Re­flections

  • - csk -
  • 2021. május 26.

Visszhang

A The New York Times kritikusa által „Izland Glenn Gouldjának” nevezett harminchét éves, Reykjavíkban született zongoraművész az utóbbi esztendők egyik nagy felfedezettje.

Játéka valóban figyelemre méltó: virtuóz, intellektuális, tiszta, szuggesztív, mély. Előző albuma, amelyen Debussy és Rameau műveit társítja, leleményesen mutat rá a két, egymástól időben távol élt francia mester rokon vonásaira.

E munka „mellékterméke” az az új lemez, amelyen a Debussy-darabok között, „kontrasztanyagként” olyan művek szólalnak meg, amelyeket Ólafsson muzsikus barátai hoztak létre: Hania Rani, Helgi Jonsson, Christian Badzura, Pétur Jónsson, Bergur Þórisson, Rob Lowe, Michael A. Muller.

A rövid darabok között akad, amely zongorát és elektronikát használ, s amelyben énekhangot és szintetizátort, olykor gitárt, szintetizátort, zongorát, ütőhangszereket, máskor kizárólag elektronikus hatásokat hallunk. Ami a stílusokat illeti, előfordul az antológiában kortárs klasszikus zene, jazzes hatásokat mutató kompozíció, de olyan is, amely a pop-rock hangzásaival felel a Debussy-impulzusokra. Ólafsson a rövid kísérőszövegben elárulja, hogy e zenei kommentárok kinyitották a fülét, lenyűgöző új ösvényeket mutattak, amiért végtelenül hálás.

A darabok azonban kínosan gyengék: esetleges, tartalmatlan, érdektelen rögtönzések. A lemezt elejétől végéig a lehető legrosszabb atmoszféra lengi be: az olcsó művészkedésé. Ólafsson korábbi felvételeit ismerve csak sajnálatos botlásnak tekinthetjük, hogy ez a kiábrándító album létrejött.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.