Visszhang: lemez

Víkingur Ólafsson: Re­flections

  • - csk -
  • 2021. május 26.

Visszhang

A The New York Times kritikusa által „Izland Glenn Gouldjának” nevezett harminchét éves, Reykjavíkban született zongoraművész az utóbbi esztendők egyik nagy felfedezettje.

Játéka valóban figyelemre méltó: virtuóz, intellektuális, tiszta, szuggesztív, mély. Előző albuma, amelyen Debussy és Rameau műveit társítja, leleményesen mutat rá a két, egymástól időben távol élt francia mester rokon vonásaira.

E munka „mellékterméke” az az új lemez, amelyen a Debussy-darabok között, „kontrasztanyagként” olyan művek szólalnak meg, amelyeket Ólafsson muzsikus barátai hoztak létre: Hania Rani, Helgi Jonsson, Christian Badzura, Pétur Jónsson, Bergur Þórisson, Rob Lowe, Michael A. Muller.

A rövid darabok között akad, amely zongorát és elektronikát használ, s amelyben énekhangot és szintetizátort, olykor gitárt, szintetizátort, zongorát, ütőhangszereket, máskor kizárólag elektronikus hatásokat hallunk. Ami a stílusokat illeti, előfordul az antológiában kortárs klasszikus zene, jazzes hatásokat mutató kompozíció, de olyan is, amely a pop-rock hangzásaival felel a Debussy-impulzusokra. Ólafsson a rövid kísérőszövegben elárulja, hogy e zenei kommentárok kinyitották a fülét, lenyűgöző új ösvényeket mutattak, amiért végtelenül hálás.

A darabok azonban kínosan gyengék: esetleges, tartalmatlan, érdektelen rögtönzések. A lemezt elejétől végéig a lehető legrosszabb atmoszféra lengi be: az olcsó művészkedésé. Ólafsson korábbi felvételeit ismerve csak sajnálatos botlásnak tekinthetjük, hogy ez a kiábrándító album létrejött.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!

Figyelmébe ajánljuk

Vérző papírhold

  • - ts -

A rendszeresen visszatérő témák veszélyesek: mindig felül kell ütni a tárgyban megfogalmazott utolsó állítást. Az ilyesmi pedig egy filmzsánerbe szorítva a lehetőségek folyamatos korlátozását hozza magával.

Szűznemzés

Jobb pillanatban nem is érkezhetett volna Guillermo del Toro új Frankenstein-adaptációja. Egy istent játszó ifjú titán gondolkodó, tanítható húsgépet alkot – mesterséges intelligenciát, ha úgy tetszik.

Bárhol, kivéve nálunk

Hajléktalan botladozik végig a városon: kukákban turkál; ott vizel, ahol nem szabad (mert a mai, modern városokban szabad még valahol, pláne ingyen?); már azzal is borzolja a kedélyeket, hogy egyáltalán van.

Brahms mint gravitáció

A kamarazenélés közben a játékosok igazán közel kerülnek egymáshoz zeneileg és emberileg is. Az alkalmazkodás, kezdeményezés és követés alapvető emberi kapcsolatokat modellez. Az idei Kamara.hu Fesztivál fókuszában Pablo Casals alakja állt.

Scooter inda Művhaus

„H-P.-t, Ferrist és Ricket, a három technoistent két sarkadi vállalkozó szellemű vállalkozó, Rácz István és Drimba Péter mikrobusszal és személyautóval hozza Sarkadra május 25-én. Ezen persze most mindenki elhűl, mert a hármuk alkotta Scooter együttes mégiscsak az európai toplista élvonalát jelenti. Hogy kerülnének éppen Magyarországra, ezen belül Sarkadra!?” – írta a Békés Megyei Népújság 1995-ben arról a buliról, amelyet legendaként emlegetnek az alig kilencezer fős határ menti kisvárosban.

Who the Fuck Is SpongyaBob?

Bizonyára nem véletlen, hogy az utóbbi években sorra születnek a legfiatalabb felnőtteket, a Z generációt a maga összetettségében megmutató színházi előadások. Elgondolkodtató, hogy ezeket rendre az eggyel idősebb nemzedék (szintén nagyon fiatal) alkotói hozzák létre.