Játéka valóban figyelemre méltó: virtuóz, intellektuális, tiszta, szuggesztív, mély. Előző albuma, amelyen Debussy és Rameau műveit társítja, leleményesen mutat rá a két, egymástól időben távol élt francia mester rokon vonásaira.
E munka „mellékterméke” az az új lemez, amelyen a Debussy-darabok között, „kontrasztanyagként” olyan művek szólalnak meg, amelyeket Ólafsson muzsikus barátai hoztak létre: Hania Rani, Helgi Jonsson, Christian Badzura, Pétur Jónsson, Bergur Þórisson, Rob Lowe, Michael A. Muller.
A rövid darabok között akad, amely zongorát és elektronikát használ, s amelyben énekhangot és szintetizátort, olykor gitárt, szintetizátort, zongorát, ütőhangszereket, máskor kizárólag elektronikus hatásokat hallunk. Ami a stílusokat illeti, előfordul az antológiában kortárs klasszikus zene, jazzes hatásokat mutató kompozíció, de olyan is, amely a pop-rock hangzásaival felel a Debussy-impulzusokra. Ólafsson a rövid kísérőszövegben elárulja, hogy e zenei kommentárok kinyitották a fülét, lenyűgöző új ösvényeket mutattak, amiért végtelenül hálás.
A darabok azonban kínosan gyengék: esetleges, tartalmatlan, érdektelen rögtönzések. A lemezt elejétől végéig a lehető legrosszabb atmoszféra lengi be: az olcsó művészkedésé. Ólafsson korábbi felvételeit ismerve csak sajnálatos botlásnak tekinthetjük, hogy ez a kiábrándító album létrejött.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
