Visszhang: könyv

Yoko Tawada: Tokió utolsó gyermekei

Visszhang

„Néha a kormány politikája egyetlen éjszaka alatt megváltozik” – ez nem magyar kesergő, hanem japán szatíra.

A dédunoka madárfióka-szerű, gyámolításra szoruló lény, ahogy a többi hasonló korú gyerek is. Dédapja, mint a többi életrevaló öreg, százon fölül is fitt. Bérelt kutyával jár kocogni, és gondoskodik a dédunokájáról, szereti. Ez az egyetlen meghitt vonás e szatírában. Az elbeszélő szenvtelenül vezet be a sötét, disztópikus bambuszerdőbe: magát elszigetelő ország, hülye törvények, konténerek, széthulló családok. Az olvasó bizonytalanságát növeli, hogy nem nagyon tudja egy-egy ilyen kép láttán, mi mindent hívhat ez elő a japánokban azon fölül, amit mi, európaiak érzünk. Vajon azon, hogy élhetetlennek nevezik az öregek a fiatalokat, és ennek vannak következményei, kivált-e belőlük valamilyen fekete nevetést? Milyen lehet egy gimnáziumi szentélyhordozó szakkör?

A szerzőt – ez a szatíra után közölt elbeszélésekből kitűnik – a világ romlásának ez az útja foglalkoztatja. Mihez kezdünk egy atomkatasztrófa utáni menekülésben az imaginárius félelmeinkkel, mivel jár, ha ellopják az emberektől a halált, miket dumálnak rólunk házi- és vadállatok, miután kihaltunk. A Még a világ végére is a kötet legszebb elbeszélése, kávézóból földrengés miatt menekülő, a buszon egymásba gabalyodó (szentséges fólia!) nőkről, boldog menekült­életről, elszakadásról, körben futásról a leterített szivacsokkal teli iskolai tornacsarnok előtt.

A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!

Neked ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.