A dédunoka madárfióka-szerű, gyámolításra szoruló lény, ahogy a többi hasonló korú gyerek is. Dédapja, mint a többi életrevaló öreg, százon fölül is fitt. Bérelt kutyával jár kocogni, és gondoskodik a dédunokájáról, szereti. Ez az egyetlen meghitt vonás e szatírában. Az elbeszélő szenvtelenül vezet be a sötét, disztópikus bambuszerdőbe: magát elszigetelő ország, hülye törvények, konténerek, széthulló családok. Az olvasó bizonytalanságát növeli, hogy nem nagyon tudja egy-egy ilyen kép láttán, mi mindent hívhat ez elő a japánokban azon fölül, amit mi, európaiak érzünk. Vajon azon, hogy élhetetlennek nevezik az öregek a fiatalokat, és ennek vannak következményei, kivált-e belőlük valamilyen fekete nevetést? Milyen lehet egy gimnáziumi szentélyhordozó szakkör?
A szerzőt – ez a szatíra után közölt elbeszélésekből kitűnik – a világ romlásának ez az útja foglalkoztatja. Mihez kezdünk egy atomkatasztrófa utáni menekülésben az imaginárius félelmeinkkel, mivel jár, ha ellopják az emberektől a halált, miket dumálnak rólunk házi- és vadállatok, miután kihaltunk. A Még a világ végére is a kötet legszebb elbeszélése, kávézóból földrengés miatt menekülő, a buszon egymásba gabalyodó (szentséges fólia!) nőkről, boldog menekültéletről, elszakadásról, körben futásról a leterített szivacsokkal teli iskolai tornacsarnok előtt.
Ez egy remek cikk a nyomtatott Magyar Narancsból, amely online is elérhető.
Ha szeretné elolvasni, kérjük, fizessen elő lapunk digitális kiadására, vagy ha már előfizető, lépjen be!
Támogassa a független sajtót! Olvassa a Magyar Narancsot!
