Visszhang

Julie Campbell, azaz LoneLady az öt-hat éves alkotói ciklusok híve, és e hozzáállást inkább megfontoltnak, mint lustának neveznénk.

A Hang nélkül első részével John Krasinski elérte, ami keveseknek sikerült multiplex mozikban: befogta a nézők száját.

Egy átlagos reggelen, amikor a többiek még alszanak, a kisfiú felkel, kimegy a konyhába, a cicája követi.

Új lakó érkezik az idősek otthonába, fess úriember, testileg-szellemileg friss, ápolt nyolcvanas.

Poptörténeti pillanat lehetett, amikor Steve Marker amerikai gitáros 1994-ben megpillantotta az MTV 120 Minutes című műsorában a skót Angelfish posztpunk/goth együttes egyetlen klipjét (Suffocate Me).

Mi sem menőbb manapság, mint influenszernek és fitneszgurunak lenni.

Már az is méltó volna figyelmünkre, ha az idén 72-t betöltött zenész (Kolinda, Makám, Pangea, Tin-Tin Quartet, Ektar, Trio Squelini) és színházi alkotó (Orfeo, Stúdió K, Hólyagcirkusz) karcolatait csak az életműve támasztaná meg.

Titokban mindannyian arra vártunk, hogy valaki végre keresztezze a Nem férek a bőrödbe című örökbecsű testcserés vígjátékot a Halloweennel.

A zenekar 20. születésnapi turnéját tavaly elsöpörte a járvány, de egy év csúszással sor kerülhetett az eddigi életművüket összegző nagyszabású koncertre.

„Ez egy zömmel igaz történet, mely hazugságon alapul” – állítja a kezdő felirat.

A zenetörténetben fontosak a jelképes vagy valódi kézfogások, amelyek két gondolkodásmód összekapcsolódását, a fejlődés folytonosságát jelzik: az egyik legemlékezetesebb az a termékenyítő szellemi befolyás, amelyet Beethoven zenéje gyakorolt Liszt Ferencre.

Az egykori gyerekszínésznek, a Mesternek nincsenek nagy tervei: alkoholista akar maradni, és ki szeretne kopni a kollektív emlékezetből úgy, hogy azért mindennap ingyen ihasson a krakkói Irodában.

A békés szomszéd álca lehull...

Az enyhén pösze Isaac Brock vezette, portlandi székhelyű Modest Mouse nevét a 2004-es Good News for People Who Love Bad News album emelte be a mainstreambe.