Tartózkodása lassan oldódik, bekapcsolódik az intézmény irigylésre méltó közösségi életébe, barátkozik, sőt flörtöl – bár inkább vele flörtölnek, flörtölnének régóta magányos, nőiségüket matrónaként sem feladó hölgyek. Akik esendőségükben is őriznek valami fontosat: emberi mivoltuk meglepően magától értetődő méltóságát. Sok kedves miniportré bontakozik ki az újonc kíváncsi szemei előtt, a néző egy szépen, gyengéden felépített filmben csodálkozhat rá az öregkor gyermeki gazdagságára.
A bökkenő az, hogy minderre a külön narratíva nélkül is érdekes, figyelemre méltó közegre rá van ültetve egy merőben fiktív, konstruált voltában külsődleges és következetlen sztori. Hogy az öregúr tulajdonképpen egy nyomozóiroda beépített ügynöke, akinek az egyik lakó életkörülményeiről kellene adatokat gyűjtenie (még igazi kémfelszerelést is kap, mikrokamerával). És senkit nem zavar, a nézőnek is el kéne fogadnia, hogy e titkos akciót közben mindenki által egyértelműen észlelhető filmes stáb rögzíti. Ekként teljesen mindegy, hogy a nyilvánvalóan fiktív titkos feladattal tisztában van-e a forgatást engedélyező intézmény: a főhős mindenképpen csak szerepet játszik – és nem a detektív bérelte fel, hanem a rendező. Nem tudom, szándékosan-e vagy se (se!), de ilyen világosan tán még egyetlen film sem közölte azt a sajnálatos módon nem mindenki számára világos tényt, hogy az aktuális művészeti divat, az ún. kreatív dokumentumfilm – nem dokumentumfilm.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
