De ez nem memoár, leginkább olyan tusrajz, amelynek önarckép jellege van, de nem az öntelt, ne adj’ isten! az önimádó művészé. Ezek a főleg Itáliában meg a budai Vár falainál utcazenélő gadulkás-sarangis mindennapi abszurdjai. A „formai kihívás” az írásban is szent feladat Szőkének, amelyet halálbiztosan rajzolt szikár vonalakkal és egyéni stílusban old meg. De miért lesz a magyar színház és world music egyik kulcsfigurájából utcazenész? Itt a művészet afféle kolduló barátjának láthatjuk, akinek szenvedélye is az utcazenélés. Egy tőről metszett européer magánmitológiája bontakozik ki a 72 karcolatból, a minőségi művészetet szívesen ajkához emelő, s persze Lucullust és Bacchust sem megvető emberé. A hangszere fölé hajoló muzsikus, hihetnénk, nem sokat észlel a külvilágból, de Szőke perspektívája időben és térben igen távlatos. Kérlelhetetlen kritikusa a hatalomnak.
A cím erősen önironikus: Szőkében nem sok bácsis van még ma sem, viszont pontosan vissza tudja adni a buszmegállóból rácsodálkozó fiatalok nézőpontját is. Izgalmas, ahogy a zenebohócsághoz való viszonyulását a par excellence avantgárd művész boncolgatja. A könyv nagy meglepetése a sokáig festőnek készülő Szőke rajzainak, festményeinek és színházi vázlataiból összeálló illusztráció: újabb kocka az önarcképmozaikhoz.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
