Az akciófilmek egy jól körülhatárolt fajtájának money shotja az a kéjes pillanat, amikor a szerettei unta, a főnökei lenézte, a szomszédai megmosolyogta szürke kertvárosi kisegzisztenciából előtör az okleveles állat, az addig mélyen szunnyadó, kérlelhetetlen halálosztó, és az első keze ügyébe akadó tárggyal, mely lehet kávéskanna vagy buszkapaszkodó, pépesre veri a békés mederben folydogáló életét megzavaró garázda elemeket. Hogy, hogy nem, az ilyen mihaszna, hamar elvérző elemek közt mindig akad egy rokon, aki közeli kapcsolatot ápol a helyi orosz maffia fejével. Ha nem találták volna ki a folytatást, mert kimaradtak a hollywoodi döntéshozókká emelkedett kaszkadőrök leuralta műfaj valamelyik közelmúltbeli (lásd John Wick 1–2–3.) darabjáról: a békés szomszéd álca lehull, az unalmas férjről, apáról és blokkolóórás aktakukacról kiderül, hogy fénykorában egymaga nyerte meg az USA összes piszkos háborúját, de aztán a családi életet és az alagsorral bíró családi házat választotta. Alagsor mindig kell, valahová le kell terelni a családot, ha orosz bérgyilkosok szállják meg a házunkat, és valahonnan fel kell hozni az elásott hangtompítót. A Senkihez hasonló, kaszkadőrcentrikus filmek sajátja az a szinte kreatívnak tűnő, hosszan kitartott pillanat is, amikor a főhős – most Bob Odenkirk – lassítva, egy régi sláger kíséretében bemegy valahova, bent halomra öl minden anyaszomorítót, majd kijön. A Senki osztályon felüli munka, hiszen házban, gyárban, buszban és bárban is láthatunk ilyen bemegyek-leckéztetek-kimegyek truvájt.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
