Ami kikerül a keze alól, abban hibát alig találunk: a maximalizmus a harmadik albumán is nagy adag fantáziával, játékossággal és pop(történeti) szenzibilitással társul. Ugyan ez csak szükséges, de még nem elégséges előfeltétele annak, hogy igazán élvezetes zene szülessen, de dalszerzői-produceri vénája és előadói tehetsége ezt is garantálja.
A manchesteri művésznő jó érzékkel teremtett meg egy sohasem létezett múltat. Feszesre húzott dalai mintha egy képzeletbeli, alternatív nyolcvanas évek világából kerültek volna elénk: hiába ismerős oly sok motívum a jó négy évtizede virágzó posztpunk, szintipop, illetve elektro/funk univerzumból, Campbell dialektusa olyan erős, hogy egy erős mozdulattal rögtön el is törli az elődökhöz vezető nyomokat, bár a Cabaret Voltaire hatása így is letagadhatatlan. Hol zaklatott, hol egészen túlvilágian szép gitárfutamok kúsznak be a szintetizátorokból előcsalogatott fájdalmasan nosztalgikus melódiák közé, ebbe simul törékeny, összetéveszthetetlen énekhangja, amelyhez a dobgép megejtően egyszerű ritmusképletei diktálják az ütemet. A poszt-poszt-new wave tánczene jegyében fogant, egyaránt remek dalok között zenei értelemben a Threats a kakukktojás, amely egyenesen a korai detroiti hangzások, meg azok német és brit előképei előtt tiszteleg.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Ha szeretné elolvasni, legyen ön is a Magyar Narancs előfizetője, vagy ha már előfizetett, jelentkezzen be!
