A zenekar 1977–1984 között hat lemezt adott ki, hogy aztán majd’ három évtizeden át legfeljebb az ilyen-olyan retró válogatásokban bukkanjon fel a nevük, leginkább az I Don’t Like Mondays című slágerük mellett. De 2013-ban teljesen váratlanul koncertezni kezdtek, sőt egy új számot is kiadtak… Ez lehetett a rákészülés, mivel most meg egy új lemezzel jöttek elő.
Már az is figyelemre méltó, hogy a Citizens of Boomtown megjelenésére 36 év múltán került sor, de ennél is jobb, hogy a Trash Glam Baby című nyitószám simán elfért volt a zenekar 1977-es cím nélküli bemutatkozó albumán. A punkrockos felütés a Sweet Thingsben folytatódik, bár ez a szám már a The Troggs 1966-os klasszikusával (Wild Thing) együtt idézi elsősorban a Madness dallamvilágát és a Clash hangszerelését. A Monster Monkeysban már egyértelműen a hatvanas évek felé billen a mérleg: a számot a fiatal Van Morrison is énekelhetné, és a továbbiakban is azokon a „régi időkön” van a hangsúly, amelyek már az ifjú Geldoféknak is az volt: egy kis rockabilly, egy kis folk, még a Slade prolirockja is előkerül.
A gyerekszobából a Passing Through című szám szabadít ki: itt a Coldplayt keresztezik a Pulppal, a szintetizátorok dominálta Get a Grip meg olyan, mintha Mick Jagger a Bronski Beattel kooperált volna. Afféle bónuszként az említett 2013-as „új dalt” a The Boomtown Ratset tették meg zárószámnak, ami kocsmarock éppúgy lehet, mint fociultrák indulója.
Noha a Citizens of Boomtown igencsak híján van az eredeti hangoknak, mégsem kudarc vagy csalódás. Kellemes, tét nélküli hallgatnivaló, ami tartalma ellenére sem úgy szól, mintha holmi nosztalgiarádióból engedték volna szabadjára. Különben meg, mi többet várhatnánk 36 év után egy jelentősnek soha nem mondható együttestől?
BMG, 2020