Zene

Tisztelet a kivételes budapesti Chagall-kiállításnak,

Az úgy van, hogy május tájékán (pesszimális esetben októberben) alig várja már az ember az évad végét, és ezer meg egy dolgot tervez-szervez rengeteg szabad estéjére. Aztán megnéz két-három pocsék filmet (merthogy moziba jár szórakozni), majd sóhajtva körülnéz: hol nőtt ki a földből valami ház vagy vár tövében egy újabb nyári színház? És így köt ki Szentendrén, ahol három komédiás a Karnyónét ígéri neki.

Az uborkaszezon közepén jó bizonyos filmeket újranézni - meglehet, ez nem tartozik ezek közé. Azért mégiscsak jól szórakozik az ember, elvégre odabenn légkondi van, míg odakünn a halál kaszál.

Hogy a moziban egy ideje az angolok pisálják a passzátszelet, az immár ordas közhely. Kábé mára csontosodott meg annyira, hogy ők is elhiszik, talán pont ez után a film után áll be az a stáció, mikor már terjeszteni is fogják magukról. Védekezésképp nekünk annyi marad, hogy szétválasszuk azt, ami összetartozik.

Aportugál nép az elterjedt EU-sztereotípiák szerint nehezen barátkozik a 21. századbéli csúcstechnológiával és a modern racionális bürokrácia vívmányaival (igaz, ezek alkalmazása csak a népek egy meghatározott kis csoportjában okoz tömeges orgazmust), ami németül annyit tesz, hogy nevezett náció sosem fogja bevenni a jövő kolbásszal övezett kerítését. Maguk a portugálok hallhatóan keveset adnak az efféle vélekedésekre, közülük némelyek - mintegy rácáfolva az előítéletekre - pusztán gépi technológia, finom hangminták és érdekes emberi hangok kombinálásával szintetikus zenéket állítanak elő, melyekre táncolni lehet és kell is, különben bennünk szakad a ritmus. Az Etnocity című tavalyi keltezésű lemez az Underground Sound Of Lisbon kollektíva arany kezét dicséri: a hetvenpercnyi zeneanyag két DJ, bizonyos Rui Da Silva és Tó Pereira saját darabjait és remixeit tartalmazza - szigorúan rendeltetésszerű használatra. A két atyafi, mondjuk ki nyíltan, nem bajlódik sokat a ritmusokkal: monoton négynegyedben úszik az egész, s a dallamteli latin house, a dallamtalan tech-house és az elúszós folk-trance darabokat csak néha lazítja fel egy-egy lebegős, ütemtelen etűd, amelyekre Vecsés felé félúton olyan jólesik bámulni a végtelen káposztaföldeket. De hát tulajdonképpen nem is ide, a mi térfelünkre szólnak ezek a zenék: a Saris e Capolanas című szám röpke 12 perces latin funk remixéhez például nem lehet nem elképzelni a végtelen forró tengerpartot, ahol hajnali három táján már egészen kellemes a levegő, ezt leszámítva pedig minden mindegy, és adott kontextusban tökéletesen megbocsátható az Oye Como Va című örökbecsű (a lemezborító állításával szemben ez persze véletlenül sem Carlos Santana szerzeménye, hanem a közelmúltban elhunyt Tito Puentéé) pumpálós house verziója (az eredeti remixálatlan felvétel előadója a Ciganos Douro fedőnevű portugál roma zenekar), most egyébként is július van, a tűrőképességünk is nagyobb. A lemez végére azért kijön a fiúkból az öncélú kísérletezőkedv: az Ironia De Um Forró Remix már majdnem freejazz, azután az utolsó, meg kell hagyni, gyönyörű és szokatlan trance-es 2 step darab végképp elküld minket a nirvánába, ahol nincs más, csak elszabadult árva hangminták és utat tévesztett tétova ütemek.

2001. június 25-én kairói otthonában szívroham áldozata lett "Núbia James Brownja", Ali Hassan Kuban. Ehhez a törékeny úrhoz, ugye emlékszünk, kétszer is szerencsénk volt nemzetközi karrierje csúcsán: 1994 nyarán a Mikszáth Kálmán téren, majd három év múlva a Petőfi Csarnokban. Ott már nagyon megnehezítette a dolgát a Parkinson-kór, turnéra nem is indult később, hír sem érkezett felőle azután.

"Csupa szorongás vagyok, és ez bennem a legjobb." Ez a Kafka jutott az eszembe, miközben az új Trickyvel barátkoztam, és túl kellett valahogy esnem a nyitó mondaton. Tricky és a szorongás, ezt ugye nem szükséges kifejteni; amit emberünk viselt dolgairól tudunk, az nem a pokoljárás, hanem maga a pokol. Édesanyja korai elvesztésével, testi-lelki gyötrelmekkel, rengeteg narkóval, gyökértelenséggel, undorral, kibékíthetetlen fortyogással, no és hihetetlenül sötét-ragyogó korongjaival. Na ja. Nem szoktunk rosszul járni, amikor egy művésznek kínja van. Legfeljebb az a kérdés, hová vezet, ha úgy gondolja, hogy kigyógyul. Meg hogy mi lesz velünk, az után?

A civilizációs szintkülönbség sablonos és hálás drámai konfliktus: a görögöktől a szappanoperák írónak nehezen nevezhető szerzőiig eszébe szokott jutni mindenkinek. Az egyik fönt, a másik lent; aztán a közeledés során kiderül, hogy a civilizáció maga a sátán, az állati ösztönlét pedig a romlatlanság. Ennél alig valamivel összetettebb Michael Mackenzie A bárónő és a komorna című darabja, de Bérczes László rendező maga a megtestesült kételkedés. Ez sokat segít.

Ott hagytuk el nemrég, hogy mennyire utáljuk Quentin Tarantinót. Ez, bár jól hangzik, mégis igényel némi árnyalást (vö.: nyalni az árral).

Leszámítva az egészen korai, illetve az utolsó, kilencvenes évek közepén született darabokat, a Cult mintha mindig ugyanazt játszotta volna. Ian Astbury farkasüvöltése, Billy Duffy gitárriffjei, Matt Sorum pörölycsapásszerű dobolása, rockhimnuszba fordulás, ez volt a bevált Cult-recept. Az összetevők alapján mindez vérciki, roppant kínos, sőt zenészre, hallgatóra nézve megalázó teljesítmény is lehetett volna, gondoljunk csak számos rockegyüttesre, különösen a hazai felhozatal tekintetében.

Robert Milest jól ismerhetik a zenerajongók néhány évvel ezelőtt elkövetett Children című - hogy is mondjuk - érzelmes darabjáért, amelynek klipjében szomorú szemű kisgyerek bámul a száguldó kocsi ablakán át a fekete-fehér semmibe. Az ilyen epic trance-nak vagy dreamhouse-nak nevezett művek tökéletes értelmetlensége joggal ébreszthet gyanút a művész későbbi munkásságával kapcsolatban, pedig a bizalmat néha még Preisinger Sándor is megérdemli. Robert Miles amúgy Roberto Concinaként látta meg a napvilágot, ám ismeretlen okoknál fogva (tán felülértékelve az angolszászok - az utóbbi időben határozottan enyhülő - zenei sovinizmusát vagy a megcélzott europiaci közönség anglomán sznobériáját) inkább Robert Milesként tündökölt (lásd: B. Spencer, T. Hill stb.). ´96-97-ben két teljes lemezt telenyomott a "gagyi alapokra gázos szintihangok" egyenreceptjére felépülő számaiból, azután az alkotó több évre pihenni tért, elvégre van, amit már nem lehet fokozni. Idén váratlanul visszatért, és láss csodát, mintha kicserélték volna. A dreamhouse ma már senkit sem érdekel, viszont tuti nyerők a hajnalban levezetésként hallgatható eklektikus downtempo izék, melyekhez hasonlókat - jót s rosszat vegyesen - bőséggel lelhetünk a Café Del Mar sorozat darabjaiban. Az Organik című új Robert Miles-lemezen kiválóan tanulmányozhatók az alkotó gyerekkori fixációi is, s beteges vonzódása a hetvenes évek tipikus, túlbonyolítottan is unalmas, mégis haladónak becézett rockzenéi iránt: a lemez némely darabja hallatán az ember már biztos benne, hogy Roberto csak a Pannon Rádió progresszív zenei műsorába szeretett volna bekerülni - ám hiába, mivel oda nem engednek be külföldit. Hogy terveit kivitelezhesse, Miles (alias Concina) számos híres zenésszel kollaborált: játszik itt többek között Nitin Sawhney gitáron, Trilok Gurtu ütősökön, Dhruba Ghosh sarangin, az utolsó három számon pedig maga Bill Laswell, az élő legenda játszott basszuson, és akkor még nem is szóltunk a huszonöt fős zenekarról. Az egyes darabokban ennek megfelelően egybesül a legendás olasz krimi-jazz (kém-funk) hagyomány, a művész által sorozatgyártott steril dubalapok meg az orientális egzotika - ez együtt már magában is necces egy csöppet, de ehhez még jön a rettenetes gitár: a közelmúltban hazánkban is járt Nitin S. játéka leginkább boldogult Bencsik Samuéra emlékeztet, ami persze önmagában még nem volna baj, csak éppen üti a többi - egymáshoz is nehezen passzítható - összetevőt. De hát nem kell mindig nyavalyogni, vannak a lemezen szép pillanatok is: helyenként ügyes ütemváltások, azután jó hallani Nina Rocha Miranda hangját (korábban: Smoke City - Underwater Love) a Paths című számon (tényleg: mér´ nem lehetett több jó vokált rárakni?), jó, amikor csak Laswell és Gurtu játszanak együtt, és egyébként is: végig lehet hallgatni az egészet úgy, hogy még a falat se essen ki a szánkból reggeli közben, és ez már nem semmi. Csak a dög, csak az hiányzik belőle, de nagyon.

EBU-nak az európai közszolgálati rádiók és televíziók szövetségét nevezik, tudtam meg Fogarasi Lajos fesztiválfőnöktől, maga is szervez folkfesztiválokat, és ugyancsak huszonkét éve. Hogy ebből az alkalomból akár össze is boronálhatnák a két rendezvényt, az (a Magyar Rádió könnyűzenei osztályáról) Lukácsházi Győzőnek volt az ötlete, és aligha kellett sokat lobbiznia érte. Az EBU-nak kapóra jött, hogy a diósgyőri várban ritka-ritka szép környezetű színpadot kaphat, a Kaláka pedig a három nap alatt tizennégy ingyenes és nemzetközi produkcióhoz jutott. Pontosabban: az EBU állta a gázsi, a repülőjegy és a szállás költségét, a Kalákára "csak" a technika, a reklám és a belső fuvarozás maradt. Igyekeztek közös nevezőre jutni a zenekarok kiválasztásában is, ami annyit tesz, hogy a Kaláka elküldte a svájci központba a javaslatait, amelyeket aztán vagy elfogadtak, vagy sem. Az EBU különben a feltörekvő zenekarokban utazik, így hát nincs azzal semmi gond, aki még nem hallotta a horvát Legen, a norvég Ferdafolk, a spanyol Avalon, a német Trio Delight vagy a belga Troissoeurs nevét. Én legalábbis még nem, sőt valójában most sem miattuk kerekedtem fel.

Négy jelentős zenekart hallhattunk a Kongresszusi Központban a közelmúltban (Philharmonia, Londoni Filharmonikusok, Bécsi Filharmonikusok, Orchestre de Paris), négy nagyon híres dirigens alatt (Lorin Maazel, Kurt Masur, André Previn, Pierre Boulez). Ha jól érzékelem

Ha valakiről azt mondjuk, olyan érdekes arca van, valójában arra gondolunk, érdekes, hogy ez egy arc. A mindennapok vizuális kultúrájában, a reklám- és divatfotókon szereplő arcok (és testek) ezek szerint a legkevésbé sem érdekesek, hanem szabályosak, szépek, sorstalanná retusálva tündökölnek a homogén fényben. A portréfotó viszont éppen a szabálytalanságban találja meg a maga stilizációs eszközeit (és kliséit): tört fényű tekintetek, könnyzacskók, barázdák, szemölcsök, a szőrzet kusza összevisszasága. Nem időtlenné idealizál, hanem