Film: S megint alulról (Az ördögűző - Rendezői változat)

Zene

Az uborkaszezon közepén jó bizonyos filmeket újranézni - meglehet, ez nem tartozik ezek közé. Azért mégiscsak jól szórakozik az ember, elvégre odabenn légkondi van, míg odakünn a halál kaszál.
Atényeket mindenki ismeri: Az ördögűzőt bizonyos William Peter Blatty azonos című bestsellere nyomán William Friedkin csinálta meg még 1973-ban. A filmet számos Oscarra jelölték, amelyek közül kettőt meg is kapott: jellemző módon a legjobb forgatókönyvért, illetve a legjobb hangért. Nálunk először 1988-ban mutatták be közvetlenül Kádár János ünnepélyes lapátra tétele után - igaz, a két eseménynek aligha volt köze egymáshoz, hogy mást ne mondjunk, filmünkből teljes mértékben hiányoznak az ötvenhatos utalások.

Sátán sátán hátán

Az ördögűzőt lehetetlenség úgymond szűz szemmel nézni: elképzelhetetlen volt ez már 1988-ban is, azóta meg különösen, a film mindösszesen s kizárólag azon idézetek forrása marad, melyeket számos pályatárs és szerencsés utód reciklált a maga műveiben. Jogos a kérdés ezek után: akkor minek újranézni, már ha nem számítjuk azt a gyermeki élvezetet, amit a horror-mitogémák szorgalmas újranézése okoz. Amúgy ezt az erőforrást nem is szabad lebecsülni, elvégre a horrorfilmrajongó büszkén és belülről átélten alakítja a retardált örök gyerek szerepét, aki még büszke is rá, hogy soha nem fog felnőni. S mit ad isten (azaz dehogy is ő, sőt éppen ellenkezőleg), filmünk éppen ezt az eshetőséget viszi, mondjuk úgy, ad absurdum: jön az ördög, ezúttal konkrétan szarvak nélkül, Pazuzu démon képében, beleköltözik a pubertáskorú kislányba, aki még mielőtt felnőtt lehetne, inkább démonná változik, nyelveken beszél, illetve csak egyen, az önkényes lakásfoglaló Ausländer nyelvén. A film ettől kezdve nyitott mű, tekintve, hogy az alkotónak esze ágában sincs értelmezni saját termékét, mely így rejtély s nagy titok marad - nagy örömére a balladai homályt kedvelő morális kisebbségnek. Ettől kezdve működhet a minden démonos filmnél kiválóan bevált katolikus-keresztény interpretáció. Máig sem múló döbbenetemre az "men I. című alapdarabot például személyesen a Vigilia publicistája méltatta igen meleg szavakkal, miközben egy erősen szekularizált mozibolond számára az említett alkotás maga a töményen értelmetlen butaság, igaz, a kutyák azért ott is rendben vannak. Az ördögűző ehhez képest alapeset: jön az ördög, mint mondtuk, bebúvik, jártatja az ő mocskos száját, de érkezik az Úr két szolgája, kinek erősebb, kinek gyengébb a hite, s milyen fura az isteni kegyelem, hát nem az utóbbinak sikerül a nagy mutatvány? Az állandóan költöző démon és a rutinos ördögűző meghitt kettőse olyan, mint egy obszcén és trágár Hacsek és Sajó-paródia: a két ember már utálja egymást, hiszen hatezerszer is le kell játszaniuk ugyanazt a történetet, mindig ugyanazzal a végeredménnyel, unják egymást, de nem tehetnek semmit, elvégre nem ők rendezik a filmet, hanem ´, odafönn.

Sívó orosz lány

A másik értelmezési lehetőség, mondani sem kell, a vulgár-pszichoanalitikus: itt van ez a Regan lány, már majdnem nő, de mégsem, egyszer csak, a mama számára is váratlanul, belé bújik az ördög, egész pontosan ördög bújik a micsodájába, azután jön az ezzel (az időnek előtte felismert szexussal) járó obligát iszonyat. A gyerek ugye lázad a mama ellen, de ezt nem tudatosítja, énje destruktív felét egyetlen gonosz démonba projektálja, és magától mintegy megkettőzve működteti. A lány ettől kezdve nem a maga ura, bár a főnök ezután is odabenn lakik (emlékeznek a belülről vezérelt típusra: ennek is ott a motorja, csak nem fölül, hanem középen vagy annál is kicsit lejjebb), ej, mi a kő, tyúkanyó, azután nem is jön ki, csak előnyös cserével. A hisztéria ebben az olvasatban érthető reakció, s egyben halálosan ragályos: aki elkapja, kitöri a nyakát vagy mások az övét.

Sóska, spenót

Az átlagos horrorrajongó azonban nem hívő katolikus, és nem érdeklik a posztfreudiánus izék sem, bár a Piroska és a farkas, valamint a Hófehérke és a hét törpe kapcsán neki is vannak alternatív - hogy is mondjuk - narratívái.

Az egyszeri horrorfan számára filmünk a briliáns hangeffektusok tárháza: sohasem lehet tudni, mikor robog végig arcunkon egy batár, a félvak arab kovács valahol a koponyánkon veri a patkót, és egy idő után az összes sátáni ordítás mintha belülről fakadna, ettől meg a szédüléshez hasonlatos izgalmi állapotba kerül felnőtt és gyerek. Az ördögűző ezenfelül a bőven felhasznált gőzölgő bébiétel filmje: Regan zöldet hány (spenót), néha barnát (vadas marha), amikor meg a perisztaltika rendesen működik, hát a fejét forgatja, a bútorokat tologatja, esetleg a feszülettel deflorálja magát, majd anyja arcát tuszkolja az első vérbe. A filmből korábban kimaradt s most visszakerült részek ebből a szempontból már nem osztanak, csak szoroznak: a bónusz rémpofák, Pazuzu minduntalan s teljesen oktalan felbukkanásai a szobák sötét mélyén, a bónusz orvosi vizsgálatok meg eddig se hiányoztak. (Viszont a híres pók- vagy inkább rákjárásos jelenet nagyon rendben van: Regan négykézláb, hátrafelé, kicsavarodott fejjel üget lefelé a lépcsőn, s közben szájából ömlik a vér - maga a tiszta öncélúság, elvégre a film egésze szempontjából ennek a motívumnak sincs semmi értelme.) Filmünk valószínűleg ezen a primer ösztönszinten működik, úgyismint a normasértés enciklopédiája: az obszcén lexikon, amelyhez mint kézikönyvhöz buzgón fordulhattak és fordultak is azok, akik rémfilmek szaporításának szentelték mulandó életüket. Ezen túl filmünk kevésbé értékelhető: színészi játékot, épkézláb dramaturgiát hiába várnánk, ezzel szemben vannak ostoba párbeszédek, teljesen fölösleges szereplők, és marad egy gyerek embertelen erőfeszítése: az akkor tizenkét éves Linda Blair teljesítménye előtt harminc év távlatából is csak elismeréssel adózhatunk. Ha igaz, azóta sincs szerencséje. Elég talán felsorolni, mily további filmekben jutott neki szerep: többek között a Kegyetlen utca, a Vörös börtön és A jaguár bosszúja. Vigasztalásul csak annyit: nekünk is jórészt ezek jutottak.

Barotányi Zoltán

The Exorcist - Director´s Cut, színes, feliratos, amerikai, 2ooo; rendezte: William Friedkin; fényképezte: Owen Roizman és Billy Williams; szereplők: Linda Blair, Max von Sydow, Ellen Burstyn; az InterCom bemutatója

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."