Hogy a moziban egy ideje az angolok pisálják a passzátszelet, az immár ordas közhely. Kábé mára csontosodott meg annyira, hogy ők is elhiszik, talán pont ez után a film után áll be az a stáció, mikor már terjeszteni is fogják magukról. Védekezésképp nekünk annyi marad, hogy szétválasszuk azt, ami összetartozik.

Hogy a moziban egy ideje az angolok pisálják a passzátszelet, az immár ordas közhely. Kábé mára csontosodott meg annyira, hogy ők is elhiszik, talán pont ez után a film után áll be az a stáció, mikor már terjeszteni is fogják magukról. Védekezésképp nekünk annyi marad, hogy szétválasszuk azt, ami összetartozik.

Az angol művészfilmet az angol vendéglátó-ipari filmtől. Mert nemhogy összetartozók, de megszólalásig, sőt még utána is kicsit, tök egyformák. Úgy lehet mondani: szociálisan érzékenyek.

Ám míg Mike Leigh, Ken Loach és a többiek az ember beltartalmai felé fordulnak legtöbbször a gondosan ábrázolt miliőből, addig a kommerszek, alapállásukból adódóan váltják erős fontra a már forgalomból is kivont csehszlovák koronát. Ha ilyen árfolyamot Husák álmodni mert volna, reggel rögtön orvosért küld, aztán észbe kapva utánaszól küldöncének, ha doktort nem talál, Soros György is megteszi.

Csakhogy egészen más az a dal, amit a hatvanas-hetvenes évek fordulója táján a csehek az alsó kutyák dicsőségére zengettek, ezredvégi angol torkokból feltörve. Így se hamis, nagyon. Olyan kocsmadal, inni mindenhol jó. Ezek, mint azok: sörös népek. Amit látunk, láttuk már párszor: sörmozi, minden jóra fordul a végén. Pedig itt már az elejétől azon gyötrődik a néző, hogy ebből ugyan hogy fogtok kijönni.

Az ötlet legalábbis morbid. Falusi úrinő rettentő összegű adósságot örököl elhalt urától, mit tegyen, nem ért semmihez, csak a melegágyi kertészkedéshez. Mintha mi sem lenne természetesebb, a szelíd orchideákról vadkenderre vált, jó földijeinek élénk, ám tapintatos asszisztenciájától sújtva. A dolog be is jön, meg nem is. Nem mesélem el, célba értünk.

Mi különbözteti meg a két angol irányt?

A tapintat. Nem azt mondom, hogy Mike Leigh tapintatlan lenne mondjuk azzal a két angol lánnyal, ellenkezőleg. Csak nem zeng másfél órás külön ódát a sajátlagos és hősei sajátjaként is ábrázolt tapintatáról.

Ami eszköz, az nem cél. Az angol vendéglátós mozizók konyhakéseket fabrikálnak, az igaziak pedig élesek. Előbbiek mondják és mutatják, az utóbbiak mindent megmutatnak.

A Fűbenjáró bűn mindezzel együtt sokkal jobb film, mint az a szóvicc, amit a honi címadók fölé fabrikáltak.

- ts -

Saving Grace; színes, feliratos, angol, 2000, 92 perc; rendezte: Nigel Cole; fényképezte: John de Borman; szereplők: Brenda Blethyn, Craig Fergusson, Tcheky Karyo; a Budapest Film mozija