A Branford Marsalis Quartet szinte tökéletes produkcióval tért vissza a Müpába. Ritka ünnep, hogy egy koncertet a beavatatlanok és a rajongók ugyanúgy élveznek, ez most ilyen volt. Először is fantasztikusan eltalálták a saját szerzemények és a híres sztenderdek arányát; persze a közönség nagy része felismerte a Cheek to Cheek, On the Sunny Side of the Street és a Szomorú vasárnap című örökzöldeket. Egy idő után nem is számoltam az idézeteket, zenei mottókat. A Seress Rezső-dalt Marsalis már 15 éve is lemezre játszotta, most saját szerzeményükbe ágyazta bele. A kvartett mélységesen mély összjátékot produkált, és ennek élvezetéhez nem kell előképzettség sem, csak oda kell rá figyelni, ahogy ők is egymásra. New Orleanstól az avantgárdig nagyjából száz év jazzstílusaiból mértek ki fogyasztható adagokat meglepő sorrendben. A szaxofonos tenoron inkább mai, szopránon hagyományőrzőbb hangot ütött meg. Joey Calderazzo talán túl harsányan zongorázott néha, de utána Marsalis szólói egy pillanat alatt helyrerántották az előadás ízlésficamait (holott ő is vadult nagyokat), és hát Calderazzo harmóniamenetei, balladajátéka, ritmikai váltásai azért káprázatosak. Eric Revis szuper bőgőzését a halk számokban tudtam igazán élvezni, máskor kicsit elnyomták a többiek, de a dobostól ezt nem lehetett rossz néven venni: Justin Faulkner mintha fekete öves stenkmester lenne. A többiek úgy figyelték őt játék közben, mint országúti bringás a sebességmérőt. A főnök csak egy számot írt az új lemezükre (The Secret Between the Shadow and the Soul), mert a többiek, és nem is csak Calderazzo, olyan jó témákat hoztak. Közösen még azt is kihozzák ezekből a számokból, ami addig bennük sem volt. Tudják a titkot.
Müpa, Nemzeti Hangversenyterem, március 5.
