Zene

Verdun 108-as számú, Bingo Alkonyként elhíresült lövészárká-ban Manech-nak (Gaspard Ulliel) és négy társának elege lesz az értelmetlen öldöklésbõl. Hagyják a fenébe a németeket, inkább önmagukat csonkítgatják, a mihamarabbi hazatérésben reménykedve. Az otthon melege helyett azonban a tûzvonal közepén halálra ítélve, a senkiföldje drótakadályaiba gabalyodva találják magukat.

Már megint egy szimpatikus szerencsétlen a klottgatyák és sörhasak birodalmából: Miles vagyok a szomszédból, a minden lakótömbre jutó lúzer. Lábam görbe, vállam csapott, és a könyvemet sem akarják kiadni.

A háromszögben ábrázolt szem a 17. századtól a Szentháromság és Isten jelképe a keresztény ikonográfiában. Itt egy zöldbe játszó, szemcsés, nehezen kivehetõ, elmosódott látószerv van a vásznon, alig-alig ismerjük fel, kérdés, hogy mi figyeljük-e õt, vagy õ figyel bennünket. A perspektíva vált - a szem nézõpontjából nézhetjük tovább az eseményeket: egy prostitúcióra bírt lány történetének jeleneteit. A szereplõk mondatait pár másodperc idõeltolódással egy hang ismétli meg - úgy tûnik, a szem nem csupán lát, de hall is mindent.

A tavasz végén járhattunk, amikor híre röppent, hogy - Tzotzoglu Jorgosz helyén Both Miklóssal - újjászervezõdött a Barbaro zenekar. Néhány új számot is felvettek, s bár lemeztervekrõl még nem beszélhettünk, egy-két koncertet már el lehetett csípni. Nekem most jött össze elõször, január 29-én a Fonóban.

A rockzene kétségkívül tud valamit az örök visszatérés mítoszáról: az amerikai underground fajsúlyos, vadabb oldala például ismét elképesztõen lendületbe jött az utóbbi idõben. Vert helyzetbõl az uralkodói trónig - szóba hozható volna itt a teljes, mostanra már voltaképp tradicionális heavybe forduló új hardcore-mezõny, de engem, ha már zúzásról van szó, sokkal jobban lázba hoz néhány egészen öntörvényû, rendkívüli energiákat felszabadító friss zenekar. Részemrõl ezen a terén most béke van: nemrég a Mastodon komplex és epikus természetû Leviathanja, most meg az új High On Fire ütött ki, ízes parasztlengõssel.

színház Agatha Christie Tíz kicsi néger című krimijét bizonyos, politikaikorrektség-okból más címmel játsszák ugyan a Vidám Színpadon, de így emlegetik, és igazuk van. Alapmű - bár nem épp a színpad az igazi műfaja.

Elõkelõ - divatjamúlt, de jó kis szó ez itt -, tehát elõkelõ és mélyen komolynak láttatott tárlat állítja sorba leendõ közönségét a Mûcsarnok lépcsõin: 118 kép 16 francia város 26 múzeumából, négyszáz év festészete, fény és árnyék jeligére. Óriási apparátus, sok pénz, nagy munka, s a golemizálódni látszó mûvészettörténet Budapesten is megmutatta, hogy ha beléje helyezik az apparátust, a munkát, de legelõször a pénzt, éledni képes - mindhalálig.

Alapos tényfeltáró írás, amelybõl hitelesség sugárzik, ezért aztán jól olvastatja magát, csak úgy zizegnek a lapok - házi használatra a szociográfia fogalmának ez a meghatározása nekem bizony megfelel. Még jobban megfelelne, ha egy helyben állna a világ, ám nem ez a helyzet, így aztán alaposság és hitelesség mércéi - tényrõl és feltárásról nem is szólva - hajlamosak az elmozdulásra. De ami a leginkább változékony, az a mûvek közege.

Az új címbõl - A filléres opera lett a Koldusoperából vagy a Háromgarasos operából - már gyanítani lehetett: nem ez lesz az egyetlen eltérés a színházi kánontól az Örkény Színház elõadásában. Eörsi István új fordítása nyomán meg-megcsikordulnak a kisimult dalszövegek, ezért aztán ismét odafigyelünk rájuk. Bagossy László rendezése pedig annyira "elidegeníti" a darabot saját közegétõl, hogy ugyancsak felébreszti a nézõi kíváncsiságot: mit lehet errõl még kitalálni?

A kiváló magyar zenetudósnak, Bartha Dénesnek, amikor 1960-ban Bach-monográfiáját írta, majdnem ugyanannyi dokumentum állt a rendelkezésére, mint Christoph Wolffnak negyven évvel késõbb. Pontosan tudta, hogy Bach utolsó éveiben mennyit keresett, ahogy azt is, hogy Bach hangszerekkel is kereskedett, mégis arra a következtetésre jutott, szemben Wolff-fal, hogy Bach koldusszegény volt.

Társadalomrajz, melodráma, kosztümös történelmi s nem utolsósorban tézisdráma, ez mind (vagy mindbõl valamennyi). A zsáner hozzávetõleges belövésénél fontosabb azonban, hogy ez egy felnõttfilm, felnõtt nézõkhöz szól felnõtthangvételben, ami kiveszõben van a moziból.

lemez Csajkovszkij: IV. szimfónia, Romeo és Júlia nyitány Új CD-jén Fischer Iván a Fesztiválzenekar élén csontra nyúzott műveket tűzött műsorra.

Tegnap este óta R.E.M.-sorok kavarognak a fejemben, dalszövegfoszlányok, innen-onnan. That's me in the corner, that's me in the spotlight. That's sugarcane, that tasted good, that's cinnamon, that's Hollywood. I'm pushing an elephant up the stairs. Hey, what's the big deal, I'm an animal. Leaving New York never easy, I saw the light fading out. This one goes out to the one I love, this one goes out to the one I left behind. Everybody hurts, everybody hurts, sometimes. I'm sorry, so sorry. Andy, are you goofing on Elvis? Hey, baby, are you having fun?

A már-már áttekinthetetlen kortárs elektronikus zenei színtér bõséggel ontja a maradandó alkotásokat, de Tim Hecker Mirages és Brian Lustmord Carbon/Core címû albuma igazán kitüntetõ figyelmet érdemel. Mindkét esetben többrõl beszélhetünk magával ragadó zenénél: Hecker és Lustmord egészen különös világot épített fel.