Zene

"Egy színésznő csak nőket tud játszani. Én színész vagyok, úgyhogy bármit eljátszom" - mondta állítólag Whoopi Goldberg. E felvetésből kiindulva Helen Fielding távolról sem író, viszont a lehető legközelebbről írónő. Így volna ez akkor is, ha Henry Fieldingnek hívnák. A kérdés az, írástudó-e a nemi szerv. Látszólag igen, hisz jelen esetben is összefirkált vagy háromszáz oldalt. Látóköre azonban érthetően szűkös. Ismeri önmagát, tulajdonosát, azt, ami fedi, és azt, aki belé hatol: hüvelytájéki tocsogás. Ezekről a szereplőkről hallhatunk a könyvben és a belőle készült filmben is, de úgy, mintha a díszes társaság kitenne egy személyt: Bridget Jonest. Ezzel tulajdonképp nincs mit vitatkozni, mélységes sajnálatunkat fejezhetjük csak ki őiránta, aki nemhogy szégyellne hüvelyével azonosulni, de büszkén hirdeti. Ami miatt a szánalomba bosszúság vegyül, az az, hogy a Jonesok szívesen kezdik így: mi, nők. De véletlen se folytatják így: már akiknek egyetlen céljuk, hogy a férfinak, sőt a férfinemnek tessenek (vigyék őket ágyba).

Az Európába/Nyugatra utazó balkáni művész, az ő hányattatásai, fogadtatása (legtöbbször persze: idegensége, meg nem értettsége) alaptoposza a sokat próbált félsziget magánmitológiájának, miként a Balkánra felkerekedő európai/nyugati utazó (misszionárius, tudós - legtöbbször a nép, a Volk avatott kutatója -, hódító, illetőleg a leggyakrabban ezek keveréke) kalandjai és érintkezése a balkáni Volkkal az európai kultúrkör szerves része. E viszonosság persze aszimmetrikus, hiszen Európa/a Nyugat a balkáni népek kultúrájának mégiscsak alapvető vonatkoztatási pontja (mint pozitív vagy negatív utópia egyrészt, másrészt mint a módszer, a know how kútfője), míg a Nyugat számára a Balkán mégiscsak periféria lenne - ráadásul, amikor a Nyugat figyelmét a Balkánra irányítja, az esetek többségében a saját rém-, illetve vágyképeit vetíti a szerencsétlen régióra, amint azt Maria Todorova oly plasztikusan leírja híres könyvében. (Mindazonáltal azt a végkövetkeztetését, miszerint a "Balkán" teljes egészében nyugati koholmány lenne, minden politikai korrektsége dacára joggal érezhetjük némiképp apologetikusnak - természetesen a Balkán szemszögéből.)

Ha belegondolok: tipikus Alföldi-rendezés ez a Makrancos Kata. És ez voltaképpen dicséret. Aztán muszáj belegondolnom abba is, hogy miközben minden erre járó külföldinek szívem minden melegével Alföldi-előadásokat ajánlok, mert ez egy valamilyen színház, személyes kritikusi viszonyom ehhez a valamilyen színházhoz mindig ambivalens, mondhatnám úgy is: nem az én káposztám.

Ötször négy-öt felvétel, ennyi a kiállítás maga, végig is lehetne rajta egy perc alatt siklani; cigányok, környezetük, hétköznapi élethelyzetek, visszafogott, szép anyag.

Café Brasil

A név kötelez, ám mégis egy negyvenhárom éves, kétgyermekes anyával állunk szemben, úgyhogy mindenki átérezte a pillanat jelentőségét, egyszerre hatalmas szerverek fagytak le, remek árukapcsolások és újabb jegyeladási rekordok születtek.

Denis Péan: A zenekar egy Angers nevű francia kisvárosban alakult meg 1982-ben. Kezdetben nem csupán zenéltünk, hanem Lo´Jo Triban nevű közösségünkkel a művészeti ágak teljes keresztmetszetét próbáltuk képviselni. Beletartozott ebbe a cirkusz, a festészet, a filmezés, bármi, ami a tradicionális elképzelésektől távolabb esett, hiszen vadóc tinédzserekként mindenképpen a mainstream irányzatoktól eltérőt akartunk csinálni. Ráadásul Angers nagyon konzervatív város, így a begyöpösödött mentalitás ellen is fel kellett lépnünk. Kísérleteztünk a különféle zenékkel, számunkra nem létezett elsődleges francia zenei kultúra, próbáltunk minden műfajt beolvasztani. Úgy éreztük, hogy egy zenei csomópontban élünk, nálunk kereszteződnek a keleti, az afrikai és a nyugati muzsikák. Ezekből a hatásokból akartuk kikeverni azt a saját stílust, amely előtte sohasem létezett.

Magyar Narancs: 1985-ig, az első orani rai-fesztivál megrendezéséig Algériában földalatti mozgalomként működött a rai. Milyen emlékeket őriz abból az időből?

Ha jól emlékszem, a Filmmúzeumban vetítették annak idején az 1969-ben készült Szelíd motorosokat. Vagy a Puskinban. Mindegy, a belvárosból kutyagoltunk G. P. barátommal a pislákoló éjszakában, haza, a szülői házhoz, ahol még éberen matatott a nagymama, és kijózanítóan semmi, de semmi nem hasonlított a filmben látottakhoz. A rosszullét kerülgetett, mint valószínűleg mindenkit, aki először látta a hihetetlenül Kodak-kék háttér előtt csillogó motorokat a csillagos-sávos tankjukkal, amint recsegve (a hangfrekvenciát a Harley-Davidson állítólag levédette), a panoráma méretéhez képest lustán repítik utasaikat a szabadság felé. És nem a Szabadság hídon át.

"Egész beállítottságom, nemcsak a zenében, hanem minden vonatkozásban az, hogy semmit sem veszek készpénznek. Ha valamit állítanak, és az szépen hangzik, megnézem, mi mögötte a valóság. Szép szólamok, tetszetős gondolati építmények, filozófiai rendszerek általában hidegen hagynak. Egy ilyen szépen szóló dogma volt a schönbergi dodekafónia. Ebben a stílusban az oktáv ki lett iktatva. Én meg megkérdeztem saját magamtól, hogy tulajdonképpen mi értelme van ennek. Ha nem írok szeriális zenét, ha nem vagyok dodekafonista, akkor mi értelme van számomra

Makrancos Kata úszik a levegőben. Új hullámra készül a feminizmus vagy a hímsovinizmus, vagy a majd-meglátjuk-micsoda. Egyet már láttam a beígért háromból, és mondhatom: ha ilyen a férfi, nekem inkább a női cölibátus vagy a nők. És most nem Kárász Zénóról van szó, hanem az ő Petrucchiójáról. A keszthelyi Festetich-kastély parkja azonban este kilenckor is gyönyörű; kár, hogy se büfé, se vécé, csak sok puha műanyag szék meg sok szúnyog.

Csalódni fog az, aki az Orlando rendezőjének új filmjére vált jegyet a moziba. A táncos-koreográfusként indult Sally Pottert ezentúl is a kilencvenes évek elején készített Virginia Wolf-adaptációja miatt érdemes számon tartani. Az Erzsébet-kortól a XX. századig ívelő Orlando több volt, mint a megszokott, pazar kiállítású kosztümös filmek: frivol, többértelmű, szellemes anakronizmusokkal tűzdelt feminista leágazása a Greenaway és Jarman képviselte brit manierista mozgóképnek. A síró ember viszont zsánerfilm, melyben a negyvenes-ötvenes évek hollywoodi melodrámáját látjuk viszont, bő multikulturális szósszal és politikailag korrekt körettel tálalva.

Avirágárusok nyughatatlan népség, nem férnek a bőrükbe, előbb-utóbb mindegyik viszi valamire, csak lássa őket doktor. Állításunk igazolásául citáljunk klasszikust: emlékeznek Elizára? A Doolittle lány. Árulta a virágot, és jött a doktor, Henry Higgins, s vele az élet nagy fordulatai.

Jaj, hogy ezek az amerikaiak mit nem mernek csinálni a történelemmel, szegénnyel! Ez engem nem érdekel. Egyszer gondoltam már rá, hogy a történelem a Mammut üzletközpontban kapható, de anyám meglátott, és orvosért küldött.