Zene

Hetvenöt évvel ezelőtt (1926. május 26.) született, és tíz éve (1991. szeptember 28.) halt meg Miles Davis. Azoknak, akik vele nőttek fel, aligha kellenek ilyen évfordulók rá gondolni, és azoknak a most megjelent The Essential Miles Davis című válogatás sem mond újat. (Különben is, olyan lehetetlenül hangzik, mintha Shakespeare-t egy negyvenoldalas "fő műveire" próbálnánk zsugorítani.) Hanem ha arra a nemzedékre gondolunk, amely önhibáján kívül Miles után cseperedett fel, akkor talán nem hiábavaló ezzel a százötven perccel elbíbelődni. Miles vagy három-négy évtizeden át mégiscsak egyet jelentett a dzsessz történetével - hogy ezen a megkerülhetetlen közhelyen már a felvezetésben túlessünk.

Manu Chao: Proxima Estacion: Esperanza

Jóllehet hátrányos helyzetből startolt, hiszen nem a zenészek kasztjába született, továbbá Dakarban a kisebbségi fulani törzs tagjaként is "idegennek" számított, a kilencvenes évekre a legnagyobb hatású nyugat-afrikai előadóvá nőtte ki magát a szenegáli Baaba Maal. Európai ismertségét, Mory Kantéhoz és Salif Keitához hasonlóképp, ő is a párizsi éveinek-felvételeinek köszönhette, ugyanakkor azzal a kérdéssel is szembesülnie kellett, hogy hol húzódik a tradicionális afrikai és az elektronizált globális hangzás között a legvonzóbb határ. És úgy tűnt, legalábbis Maal így nyilatkozott, az 1994-es Firin´ in Fouta albummal sikerült megtalálnia, mely előtt nekifutott már öt alkalommal. Ezt követte ´98-ban az év kimagasló sikerének számító Nomad Soul, és most itt van a Missing You, mintegy meglepetésként.

AMűcsarnokban lévő hatalmas olajképek természetesen más technikával készültek, mint a Raiffeisen-beli kisebb akrilfestmények. Ezek jóval játékosabbak, "könnyedebbek", de nem könnyebbek, mint a nagy, reprezentatív darabok. Az erős kékek-sárgák-vörösek-feketék az ecsetek (spatnik, hengerek) vastagságának megfelelően más-más szélességű sávokban, izgalmas ritmusokban kerülnek a felületre. Bár a megjelenő formákat és vonalakat leírhatjuk négyzeteknek, téglalapoknak, átlóknak, egyeneseknek,

Negyven dal szerepel azon a dupla albumon, amit maga Paul McCartney állított össze legkedvesebb saját szerzeményeiből. A slágerek és história alcímet viselő válogatás az 1969 és 1984 között született McCartney-számok felfedezésere inspirál, különös tekintettel

A Papp Márta által rendkívüli gonddal és odaadással szerkesztett kötet az elmúlt évek valószínűleg legérdekesebb magyar klasszikus zenei kiadványa. Egyrészt példásan elővezetett dokumentumtár - 1954-től 1993-ig éves lebontásban közli Richter összes Magyarországon adott hangversenyének műsorát, nem feledkezve meg a ráadásokról sem, másrészt a magyarhoni Richter-befogadás és -legendárium kompendiuma. Bánkódjunk és gondolkozzunk, ahogy Kocsis Zoltán írta Richter-nekrológjában.

Bár jómagam tízévesen mással voltam elfoglalva, meg az Avas amúgy sem volt az események centruma, minden nehézség nélkül el tudom képzelni sokak tekintetét, amikor 1972-ben Oravecz Imre a Marsról a magyar irodalomba megérkezett. Abba a környezetbe máshonnan ugyanis nem jöhetett, hiszen itt, a Földön épeszű ember így nem beszélt. Nézték erről, nézték arról, de sehogy sem értették,

Kezdjük a kályhánál! Milyen kályhánál? Anyád kályhájánál, amiben a használt falvédőkkel fűtött. Egyszer, mer´ ideges volt a szomszéd meg a vízdíj miatt, véletlenül eltüzelte a fater fél könyvtárát is, valami szótárfélét, Hungárizsa A-K vagy mi, azóta folyton a maradékot (L-Zs) falod, ha bekrepál a videó.

Tanár úr, én készültem. (Milyen tanár úr? Hannibál. Ámbár a filmművészet teli van tanarakkal.) Persze nem nagyon kell odalenni ezzel a készültséggel, nem sokba van az egész, csak azért mesélem el, hátha beleszaladnak egy feleltetésbe mozi után. Sziasztok, a Rajongótól vagyok, bejön nektek az emberevés? Az ilyesmire azért illik valami okosságot mondani. A filmekről való beszéd azért jó, mert a nagy kérdésekre adandó helyes válaszok már megvannak rég, még csak válogatni se nagyon kell közülük, csekély hibaszázalék mellett kapkodhatjuk le ezeket a polcról. A készület tehát: tudhattuk, A bárányok hallgatnak nem kerülhette el a sorsát, bizonyos volt, előbb-utóbb kis folytatása lesz neki. Ilyen időket élünk, csak az okozhat némi fejtörést, hogy eztán Ridley a Gladiátort vagy a Radiátort folytatja örömünkre.

Afelszínesek meg a cinikusok ma is úgy tekintenek a Depeche Mode-ra, mint arra a szintipop-szabadcsapatra, amely tengernyi feketébe bújt tinilány szívét törte darabokra a nyolcvanas évek közepén Magyarországon, és amely nélkül nem jöhetett volna létre Kovács Ákos.

Fene tudja, miért, de LTJ Bukemet meg az ő istállóját (Good Looking Records) kifejezetten szeretik mifelénk a népek. Pedig eredetileg jórészt bálnazenéket adtak ki, melyeket finomkodva atmoszferikus drum ´n´ bassnek nevezett a szaksajtó: ezek ama darabok, melyek korai Pink Floyd-os szintiszőnyegen úsznak (Cousteau kapitány és nehézbúvárai lábtengóznak a tengerfenéken), azután beindulnak az ultrafinom tört ütemek, a hallgató pedig öt perc múlva garantáltan belezuhant a semmibe, és/vagy mély álomba szenderült. Ez azonban csak a kiadó egyik arca, s a kezdetektől meglévő másik profil (lásd Bukem: Vocal Tune) idővel csak erősödött - Bukem és bűntársai beengedték a funk-, soul-, jazz- sőt a jazzrockhatásokat zenéjükbe, s ennek egyik legkitűnőbb bizonyítéka (a falkavezér utóbbi időkben megejtett próbálkozásain kívül) Big Bud Late Night Blues című darabja. Bud gyerek (van neki polgári neve is, de azt csak az anyja ismeri) bő egy évtizeddel ezelőtt indult az akkor oly népszerű hardcore-rave szcénában, azután, amint az ifjúság ráunt a tablettás zenére, Bud is másba fogott, s végre nekiláthatott saját zenéi legyártásához és kiadásához, egy percig sem feledve saját jazzfunk-, soul- és reggae-gyökereit. Az első maxi 1994-ben jött ki, melyet még számos item követett - 1998-tól már Bukem kiadójánál, a Good Lookingnál. Az eleddig legfrissebb, mindjárt dupla nagylemez tavaly jelent meg, s a két CD mintegy reprezentálja a kiadóban dúló radikális dualizmust. Az első s messze jobb korongot Bud a souljazzlegenda Weldon Irvine segedelmével és szíves közreműködésével vette föl, igyekezvén azt a hatást kelteni, mintha egy élő koncert felvételét hallgatnánk (a közönség két szám között kötelezően üdvrivall, majd jön Weldon, és felkonferálja a következő darabot). A míves zenét hallgatva szinte el sem hisszük, hogy egy neves darenbéz producer és alkotó szerzeményei ezek: a számok közt van jazzhop, garage, vokális house, afroőrület, latin funk és mutatóba egyetlen darab jazzes D&B. Az összeállítás több mint csábító: a mindent gondosan megkomponáló Bud gyerek egy percig sem hagyja, hogy unatkozzunk, emellett persze kiválóan szól az anyag, s nemcsak a fület simogatja, de a lábat is megmozgatja. Összhatásra olyan, mintha alkotónknak kötelező iskolai feladatként egyfajta zenei stílusgyakorlatot kellett volna összerántania, ám az túl jól sikerült, összegyűl hát a tanári kar, kezébe nyomják a papírt, s Big Budnak eztán aligha kell több vizsgán átmennie.

Natachát annyiszor láthattuk, és annyiszor kaseroltuk már, hogy a felvezető biografikus kört engedelmükkel lerövidítem. Kiindulópontnak így a tavalyi év kínálkozik, mikor is Natacha már nem a Trans-Global Underground, hanem külön bejáratú muzsikusok társaságában lépett fel a Szigeten, no és amikor ideje java részét nem Londonban, hanem Kairóban töltötte, hiszen ez az aprócska fordulat akár azt is jelezhette volna, hogy a következő albumával új fejezet nyílik vonzó karrierjében.

Az egy pillanatig sem vitás, hogy - amiként a Zöld-foki-szigeteknek Cesaria Evora - Madagaszkárnak a Tarika zenekar a szinonimája. Kérdésként legfeljebb csak az merülhet fel, hogy jobbára napsütötte-egzotikus-érzéki dalai mögött elegendő fedezet van-e ahhoz, hogy kétévenként újabb - no és változatlanul hatásos - albumot készítsen.

Michel Houellebecq: Elemi részecskék