Lemez

A húsember visszatér

Crowbar: The Serpent Only Lies

  • Vincze Ádám
  • 2016. december 17.

Zene

A Crowbarról minden harminc évnél idősebb egykori Music Television-nézőnek az a jelenet jut az eszébe, amikor a Mike Judge ős­troll által megálmodott Beavis és Buttheadben a két főszereplő szanaszét cinkeli az Existence Is Punishment című Crowbar-dal videóját, különös tekintettel Kirk Windstein énekes/gitáros és Todd „Sexy T” Strange basszusgitáros behízott testalkatára, hiszen körülbelül olyan a látvány, mintha Pálfi György Taxidermiáját néznénk négy percre zanzásítva súlyos, belassított, Black Sabbath-ízű metálzenével kísérve.

Mindez azért fontos, mert a zenekar egyik védjegyszerű figurájának számító Strange, miután jó tizenöt éve megunta a zenebizniszt, és élte a maga kispolgári életét a New Or­leanstól nem messze található kisvárosban, River Ridge-ben, idén visszatért a zenekarba, és a soron következő Crowbar-turnét – magyarországi fellépés is lesz: lapunk megjelenésének napján a Barba Negrában – már vele nyomja le a zenekar.

Ennek persze a The Serpent Only Lies tekintetében kevés a jelentősége, hiszen a stoner/
doom/sludge elhízott, szőrös, gyűrt tarkójú férfiarchetípusát megtestesítő Strange sosem az elképesztő basszusgitártudásáról volt híres, ráadásul a lemezekre sokszor Kirk Windstein frontember küldte fel a basszustémákat. Windstein neve mellé pedig nyugodt szívvel oda lehet rakni egy egyenlőségjel kíséretében a Crowbart, hiszen ez az aprócska termetű, de annál elszántabb gitáros-énekes körülbelül olyan a zenekarban, mint Lemmy Kilmister volt a Motörheadben: védjegyszerű figura, aki egy volgai hajóvontató elszántságával húzza a vállalkozást maga után már majdnem harminc éve.

Windsteinnek szerencsére nemcsak a megjelenése, hanem a hangja és legfőképp a gitárjátéka is védjegyszerű: utóbbiban egyszerre van ott a Black Sabbath-féle ősdoom nyomasztása, a brit heavy metal – jelesül az Iron Maiden és a Judas Priest – ikergitáros ravaszsága, a Slayer kíméletlensége és a Black Flag-szerű hardcore/punk zenekarok dühe is. Harminc éve ez a gitárjáték határozza meg a Crowbar zenéjét, megfejelve Windstein az idők során egyre dallamosabbá váló, de mégis érces, férfias, karakteres bömbölésével. A The Serpent Only Lies alapkövét is ez adja: ugyan a legnagyobb Crowbar-dalt, a Lasting Dose-t ezúttal sem tudták megfejelni, a lemez, főleg a második felére, méregerőssé válik. A végtelen keserűséggel elordított Embrace The Light a legnagyobb dal, de a riffmentes Song Of The Dunes is csodaszép, ahogy a záró As I Heal is, amelynek mogorva záróriffje úgy zárja le ezt a lemezt, hogy az ember már várja a következőt.

E1 Music, 2016

Figyelmébe ajánljuk

A képekbe dermedt vágy

Az Aspekt című feminista folyóirat társ­alapítója, Anna Daučíková (1950) meghatározó alakja a szlovák és a cseh feminista és queer művészetnek és a kilencvenes évektől a nemzetközi szcénának is.

Emberarcú

Volt egy történelmi pillanat ’56 után, amikor úgy tűnt: a szögesdrótot ha átszakítani nem lehet ugyan, azért átbújni alatta még sikerülhet.

Fától fáig

  • - turcsányi -

A Broke olyan, mint egy countrysláger a nehéz életű rodeócowboyról, aki elvész valahol Montanában a méteres hó alatt, s arra ébred, hogy épp lefagyóban a lába.

Kis nagy érzelmek

Egyszerű és szentimentális, de mindkettőt büszkén vállalja Baltasar Kormákur filmje. Talán az Előző életek volt utoljára ilyen: a fordulatok és a hősök döntései néha elég vadak, de sosem annyira, hogy megtörjék az azonosulás varázsát, az érzelmek őszintesége pedig mélységes hitelességet kölcsönöz a filmnek.

Nincs bocsánat

Az előadás Balássy Fanni azonos című kötetéből készült. A prózatöredékekből összeálló, műfajilag nehezen besorolható könyv a 2020-as években felnőtté váló fiatalok életkezdési pánikhelyzetéről ad meglehetősen borús képet.

Az individuum luxusa

  • Balogh Magdolna

Igazi szenzációnak ígérkezett ez a láger­napló, hiszen a mű 1978-ban csak erősen megcsonkítva jelenhetett meg a szerző magán­kiadásában, többszöri kiadói elutasítás és a publikálás jogáért folytatott 12 évnyi küzdelem után. 

Nem pontosan ugyanaz a szem

Ötvenhét turistabusz áll a parkolóban. A sofőrök dohányoznak, beszélgetnek, múlatják az időt, míg várnak az utasaikra. Akik nagyjából másfél óra alatt végeznek; előbb Auschwitz 1-et járják körbe, aztán jön Birkenau, oda át kell vinni őket, mert az cirka 3 kilométerrel távolabb van, ott aztán újabb egy-másfél órát eltöltenek majd.