A koncerten tanárok és a diákok együttesei szerepeltek. Hogy miért nem külön egy-egy estét kaptak? Akkor nem hallhattuk volna Babos Gyulát, amint kicsit hátradőlve, szinte ölébe fektetve a gitárját három, különböző évfolyamokon végzett tanítványával játszik, és Juhász Gábor, Tóth István és Bécsi Bence játékában szinte jobban elmerül, mint a sajátjában. Babos a Bartók Konziban indult tanszak legrégebb óta tanító aktív tanára. Az először főiskolai, majd egyetemi rangra emelt tanszék összesen 652 diplomát adott ki. Semmi kétség, 1965-ben Gonda János és tanártársai a magyar dzsessz történetének legfontosabb intézményét hozták létre. Az alapító arra a legbüszkébb, hogy már rég háromszintű a dzsesszoktatás.
Amúgy Binder Károly tanszékvezető köszöntőjéből is kiviláglott, hogy még mindig bizonygatnia kell a dzsessznek, hogy értékes, fontos és magas művészet – ha nem kellene, simán kaptak volna két estét a nagyteremben, közönséggel és ide való produkcióval azt is könnyűszerrel megtöltötték volna. Az összesen tíz produkció között így háttérbe szorultak a fiatalok. Tálas Áron zongorista és Benkó Ákos dobos már tanít, csak még friss a diplomájuk. A választékos Oláh Krisztián és a petersoni virtuóz Varga Tivadar viszont most akadémista. Ha Oláh Kálmánt (Krisztián apja és példaképe) és Binder Károlyt is ide számítjuk, akkor mindenképpen a zongoristákról szólt az első félidő – a tanszak gerincét éppen a zongoristák képzése adja most is. A dzsesszisták között a legmagasabb kitüntetést is kiérdemlő Szakcsi Lakatos Bélával folytatódott a gála, hogy azután Faragó Béla frappáns Satie hommage-a mutasson még olyan színt, amit túl ritkán látunk dzsessz-pódiumon. A dátumra tekintettel különösen fájó hiány, hogy összesen egy nő lépett színpadra, a konferanszié és énekes Lakatos Ágnes.
Zeneakadémia, Nagyterem, március 8.
