Magyar Narancs: A Pohodán társadalmi kérdésekkel is foglalkoztok. Itthon is megfordulnak a nagyobb fesztiválokon civilek, de a fókusz közel sem rajtuk van. Van társadalmi felelőssége egy zenei fesztiválnak?
Michal Kaščák: Nem gondolom, hogy felelőssége vagy kötelessége lenne. Mindenki úgy szervez fesztivált, ahogyan szeretne – nem nézek rossz szemmel azokra, akik kizárólag üzleti alapon dolgoznak, vagy a másik oldalról azokra, akik egyszerűen szórakozni szeretnének. De én másként gondolkodom. A nyolcvanas években a zenekarommal többször kerültünk szembe a hivatalos szervekkel, sokáig nem játszhattunk külföldön. Számomra csodálatos, hogy szabadon szervezhetek fesztivált, és olyan bandákat hívhatok el, akiket szeretnék. Ha például egy hivatalos személy azt mondja nekem, hogy nem hívhatom el a Pussy Riotot, azt válaszolhatom, hogy te meg miért foglalkozol ezzel.
MN: Mit jelent pontosan, hogy a fesztiválon szóba kerülnek érzékeny témák?
MK: Vitákat szervezünk NGO-k munkatársaival, akik nehéz körülmények között dolgoznak egész évben. A fesztivál erejét arra is próbáljuk használni, hogy párbeszéd induljon. A civilek 1998 óta vannak kint a Pohodán. Sokszor hozzuk elő a szlovák többség – magyar kisebbség problémakört is, például Malina Hedvig történetét. Ő többször is járt nálunk (Malina Hedviget 2006-ban ismeretlenek verték meg Nyitrán, miután magyarul beszélt telefonon – B. N.). Különösen jellemző ránk, posztkommunista országokra, hogy bizonyos témákkal kapcsolatban csendben maradunk. Ezzel nem értek egyet, de azt sem hiszem, hogy fesztiválszervezőként mindenkinek hozzám hasonlóan kellene gondolkodnia. A látogatókra sem erőltetjük rá, hogy üljenek be egy-egy vitára. Lehetőséget adunk rá. Tavalyelőtt 68 beszélgetésünk volt, és mindig több száz ember jött el dumálni.
MN: Vannak olyan szervezetek, amelyeket nem engedtek be?
MK: Igen, a szélsőségeseket. De van konzervatív, liberális, keresztény vagy queer csoportunk is. Néha egymás mellé szoktuk tenni őket, játszunk ezzel. Az egyik vitaszervező megkérdezett, hogy elhívhatja-e például Andrej Kiskát (a szlovák köztársasági elnököt – B. N.). Belementem. Az előző elnökünket nem engedtem volna be, de Kiska nyitott, és sokat tett a civilekért. Nem hirdettük meg, hogy jön: az esemény előtt fél órával tudták meg a fesztiválozók, hogy részt vesz az egyik vitán. Gyorsan terjedt a pletyka, végül több ezren voltak kíváncsiak rá.
MN: Milyen a kapcsolatotok a városi hatóságokkal?
MK: Az első években éreztük, hogy nem igazán akarnak minket – és ezt ki is mutatták. Később elkezdtek tolerálni, ma pedig már támogatnak. A büdzsénkhez mérve szimbolikus összegről van szó, 15 ezer eurót kapunk. Amúgy hozzáteszem, hogy a polgármesterrel, Richard Rybníčekkel korábban egy bandában játszottunk. Mindig világossá tette, hogy a haverunk, de ennek semmi köze semmihez: az első évben a felére vágta a pénzt.
A nagyobb politikai erőkkel akad viszont problémánk. Néha érezzük a nyomást, ha egy-egy téma nem tetszik nekik. Ilyen volt például Malina Hedvig is. Vagy szerettünk volna fesztivált szervezni egy kisebb cigány faluba, Moldava nad Bodvouba keleten. Azért ide, mert egy évvel ezelőtt a rendőrség brutálisan megtámadta a falut: végigjárták a házakat, és mindenkit megvertek. Végül a fesztivál előtt kilenc nappal idióta indokkal betiltották az egészet. Egy napra azért nem hivatalosan lementünk. Fociztunk, zenéltünk. Csak azt szerettük volna megmutatni, hogy itt is szlovák emberek élnek.
MN: A Szigetet sokszor éri kritika, hogy az évek során túl nagyra nőtt – tavaly először engedtek be 85 ezer embert egy nap. Ti is folyamatosan nőttetek – szokták mondani neked, hogy meg kellene állni?
MK: Az elmúlt öt évben napi 30 ezer főre limitáltuk a befogadást. Ezen már 2006 környékén is gondolkodtam, mert nem szerettem volna elveszíteni a barátságos, nyugis hangulatot. Végül 2009 után hoztuk meg a döntést, amikor a tragédia történt. Egy nagy viharban összeomlott az egyik színpad, nem volt elég jól megépítve. Ketten meghaltak. Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék erre. Nagyon hálás vagyok a közönség támogatásának, amit ezután kaptunk, hogy ne hagyjuk abba. 2010-ben először fogyott el az összes jegy. Nekem a Sziget fontos inspiráció volt, 1997-ben voltam kint először, az első Pohoda után. Mi abban az évben még csak nyolc bandát hívtunk el a baráti körből, a Szigetnek pedig teljesen más hangulata volt. Lenyűgözött, hogy posztkommunista országban lehet ilyen fesztivált szervezni. De nem akartunk másolni, mi csendesebb fesztivál lettünk, nincs például akkora hangszennyezés. Napközben egy óra zene után egy óra csönd jön.
MN: A Szigetre jellemzően több külföldi jár már, mint magyar, mert számukra inkább megfizethető. A Pohodára, úgy tudom, többségében szlovákok mennek. Ti nem gondolkodtok a külföldiek bevonzásában?
MK: Csak szimbolikus jelentőségű reklámunk van külföldön, például Ausztriában.
A látogatók nyolcvan százaléka szlovák, tizenöt cseh és csak öt százaléka külföldi. Egyrészt azt érzem, elbírnánk több nemzetközi vendéget, másrészt óvatosan kell ezzel bánni.
A jegyek háromnaposak, 60–120 euró közötti áron. A Sziget és az Exit szerintem túlságosan függ a külföldi látogatóktól. Két olyan fesztiválról van szó, amit szeretek, és mindkettőben dolgoznak barátaim, de szerintem a trendek változhatnak. Lehet, hogy nemsokára Olaszországba vagy Horvátországba lesz divatos járni, nem Magyarországra és Szerbiába.
MN: A Pohoda nyereséges?
MK: Hosszú távon nem. Vannak tartozásaink. Ezt most itt elmondhatom neked, és közzé is teheted, de erről nagy nemzetközi konferenciákon nem beszélhetek a foglalások miatt. Mi itt mindannyian a sikersztorikat játsszuk. A Pohodának jó a híre, kiépítettünk egy megbízható hálót magunk körül, de ezt meg is fizettük. Topon szeretnénk lenni abban, ahogyan a művészeinket és a vendégeinket fogadjuk. A biztonságot, az egészséget, a szakmai minőséget tekintve is. Előfordul minden verzió: vannak olyan éveink, amikor nullszaldóra jövünk ki, máskor veszítünk vagy nyereségesek vagyunk.
MN: 1997 óta végbement több komoly váltás a zeneiparban. Benneteket érintett ez?
MK: A mi szempontunkból – Napsterrel vagy a nélkül – nem volt komoly különbség. Mikor 2001 körül elkezdtünk nagyobb nemzetközi bandákkal is együtt dolgozni, már elindult a folyamat. A zene és a technológia viszonyával kapcsolatban optimista vagyok. Most olyan zenekarok is felvehetik és terjeszthetik a zenéjüket, akiknek korábban ez túl drága lett volna. Nem azt mondom, hogy ez egyszerű, de most több jó zene van, mint korábban bármikor.
MN: A zeneipar kilátásaival kapcsolatban visszatérő gondolat volt a konferencián, hogy a jövőt a fesztiválok határozzák meg. Egyetértesz?
MK: Igen és nem. Szerintem a jövő nem a dinoszauruszoké, hanem a kisebb fesztiváloké. Ez az egész kicsit olyan, mint a foci. Elvész a játék öröme, mikor egyes játékosok túl drágák lesznek. A nagy sztárok felviszik a belépő árát, és elvész a kapcsolat a fiatalok és az idősebb sztárgeneráció között. Mondj egy 17 évest, aki elmegy megnézni a Rolling Stonest! Nagy a verseny, miközben a nagy fesztiválok olyanok, mint két tojás. Vannak fesztiválláncot kiépítő gigaüzletek is, amik univerzális recept alapján dolgoznak, például a Live Nation. Ez a monopolista megközelítés szerintem nem jó. Szerintem a speciális, zenére fókuszáló, kisebb, lokális fesztiválok maradnak fenn.
Az interjú létrejöttében köszönjük a segítséget a Zeneipari Hivatalnak.
