Lemez

Ferguson felett

D’Angelo & The Vanguards: Black Messiah

  • Lang Ádám
  • 2015. február 8.

Zene

A popzenében sosem jelentett jót, ha egy album történetét 15 évvel korábban kellett kezdeni, de most nem lehet másképp.

2000. január elsején mutatták be D’Angelo Prince előtt tisztelgő Untitled című dalának egysnittes videóját, amelyben semmi más nincs, mint a fizikailag és szakmailag is csúcsformában lévő, csípőtől felfelé meztelen neosoulénekes. A videó – amellett, hogy fenéken billentette a D’Angelo által is lenézett, szexista pop r&b-t – egy Grammyig repítette Voodoo című lemezét, illetve szexistenné varázsolta a szerzőt. A fekete zenei hagyományok iránt a végletekig elkötelezett, introvertált énekest azonban végtelenül frusztrálta ez a szituáció. Felhagyott a koncertezéssel, inni kezdett, elvált, és összeveszett szinte mindenkivel, majd néhány letartóztatás és egy majdnem halálos autóbaleset után utolsó nagy mestere, J Dilla 2006-os halála vezette csak rá, hogy neki azért más a küldetése.

Innen azonban még mindig iszonyú hosszú volt az út. 2009-ben bejelentették, hogy James River címmel jön az énekes által csak első lépésnek nevezett Voodoo folytatása, ám az első új dalokat csak a 2012-es visszatérő turnéján mutatta be. A szerző minden türelmi időre fittyet hányó perfekcionizmusát végül csak a fergusoni események nyomták el, hiszen D’Angelo a híreket látva Black Messiah-ra változtatta a lemezcímet, és rögtön elérhetővé is tette az albumot. „A Black Messiah nem egy személy, hanem egy érzés, hogy mi mindannyian lehetünk vezérek” – írta a társadalmi üzenettel súlyosbított lemez kísérőszövegében.

Koromból fakadóan én nem igazán értettem soha, hogy mitől volt a Voodoo annyira újszerű, ahogy viszont elindult a Black Messiah, már a második szám felénél úgy éreztem, hogy megfordult velem a világ. A templomi gospelektől kezdve Miles Davisen, Eddie Hazelen és a Sly & The Family Stone-on, Marvin Gaye-en vagy Prince-en át egészen A Tribe Called Questig (Q-Tip a lemezen is közreműködik) kézzel tapintható a fekete zenék történelme. Közben viszont annyira modern, újszerű és autonóm az egész, hogy szinte minden mást zárójelbe tesz – még a Voodoo is csak egy lépcsőfok innen nézve. Ráadásul úgy tud experimentális lenni, hogy a dalai közben zsigeri popszámokként is működnek.

A Black Messiah jelentősége az évtized lemezei közül egyedül a vele tökéletesen ellentétes Yeezussal mérhető. Míg azonban Kanye West a jelenlét hőse, addig D’Angelónak a mázsás hagyomány a keresztje. Ennek pedig az a tragé­diája, hogy egyre több út vezet visszafelé, és így talán már lehetetlen olyan definitív lemezt készíteni, mint amilyen a korszellemet eltaláló Voodoo volt igen sokak számára egykoron.

 

Sony, 2014

Figyelmébe ajánljuk

A végtelenített Simonka-per a bírói függetlenség árnyékában

A Simonka-per bírája, Laczó Adrienn lemondása nem a politikus elleni büntetőperről szól, de azt (is) nagymértékben befolyásolja. Egyrészt a szemünk előtt játszódik le egy irreálisan elhúzódó elsőfokú bírósági eljárás, másrészt a bírósági szervezet súlyos rendszerhibái mutatják, hogy egy tárgyalás hogyan fordul bohózatba és mi lesz a bírói autonómiával.