2000. január elsején mutatták be D’Angelo Prince előtt tisztelgő Untitled című dalának egysnittes videóját, amelyben semmi más nincs, mint a fizikailag és szakmailag is csúcsformában lévő, csípőtől felfelé meztelen neosoulénekes. A videó – amellett, hogy fenéken billentette a D’Angelo által is lenézett, szexista pop r&b-t – egy Grammyig repítette Voodoo című lemezét, illetve szexistenné varázsolta a szerzőt. A fekete zenei hagyományok iránt a végletekig elkötelezett, introvertált énekest azonban végtelenül frusztrálta ez a szituáció. Felhagyott a koncertezéssel, inni kezdett, elvált, és összeveszett szinte mindenkivel, majd néhány letartóztatás és egy majdnem halálos autóbaleset után utolsó nagy mestere, J Dilla 2006-os halála vezette csak rá, hogy neki azért más a küldetése.
Innen azonban még mindig iszonyú hosszú volt az út. 2009-ben bejelentették, hogy James River címmel jön az énekes által csak első lépésnek nevezett Voodoo folytatása, ám az első új dalokat csak a 2012-es visszatérő turnéján mutatta be. A szerző minden türelmi időre fittyet hányó perfekcionizmusát végül csak a fergusoni események nyomták el, hiszen D’Angelo a híreket látva Black Messiah-ra változtatta a lemezcímet, és rögtön elérhetővé is tette az albumot. „A Black Messiah nem egy személy, hanem egy érzés, hogy mi mindannyian lehetünk vezérek” – írta a társadalmi üzenettel súlyosbított lemez kísérőszövegében.
Koromból fakadóan én nem igazán értettem soha, hogy mitől volt a Voodoo annyira újszerű, ahogy viszont elindult a Black Messiah, már a második szám felénél úgy éreztem, hogy megfordult velem a világ. A templomi gospelektől kezdve Miles Davisen, Eddie Hazelen és a Sly & The Family Stone-on, Marvin Gaye-en vagy Prince-en át egészen A Tribe Called Questig (Q-Tip a lemezen is közreműködik) kézzel tapintható a fekete zenék történelme. Közben viszont annyira modern, újszerű és autonóm az egész, hogy szinte minden mást zárójelbe tesz – még a Voodoo is csak egy lépcsőfok innen nézve. Ráadásul úgy tud experimentális lenni, hogy a dalai közben zsigeri popszámokként is működnek.
A Black Messiah jelentősége az évtized lemezei közül egyedül a vele tökéletesen ellentétes Yeezussal mérhető. Míg azonban Kanye West a jelenlét hőse, addig D’Angelónak a mázsás hagyomány a keresztje. Ennek pedig az a tragédiája, hogy egyre több út vezet visszafelé, és így talán már lehetetlen olyan definitív lemezt készíteni, mint amilyen a korszellemet eltaláló Voodoo volt igen sokak számára egykoron.
Sony, 2014
