Magyar Narancs: Az ön számára az operaéneklés és a daléneklés alapjában különböző vagy hasonló?
Ian Bostridge: Hasonló, mert a dal számomra meglehetősen drámai forma, amikor pedig operát énekelek, az áriákat inkább dalszerűen adom elő. Ez azért is lehetséges, mert az áriákban az ének dominál, a zenekari anyag szellősebb, és sokszor van bennük egyfajta dalszerű érzékenység, különösen egyes Britten- és Mozart-operákban. A Puccini- és Verdi-szerepek egészen más művészeti formát képviselnek, én egymillió mérföldre vagyok tőlük.
MN: És ezt a millió mérföldet nyilván nem is szeretné átszelni. A Három barokk tenor című lemeze, amelyen persze csak ön énekel, s amelynek anyagát pár éve Budapesten is bemutatta, különböző karaktereket mutat meg a tenor hangfajon belül.
IB: A tenorokról berögződött a „magas C” képe, mint egyetlen tipikus tenoréneklési mód, pedig sokféle tenor volt és van. Annabile Pio Fabri, Francesco Borosini és John Beard három barokk énekes volt, akik a tenoréneklés úttörőiként megtörték a kasztráltak egyeduralmát a férfiszerepekben. Mindhárman mást és máshogyan énekeltek, s ennek bemutatásához meg kellett találni a megfelelő repertoárt, ami arra is alkalmat adott, hogy a sok remek, mára elfeledett barokk anyagból újra életre keltsek gyönyörű darabokat.
MN: Énekel olyan szerepeket, amelyeket nem feltétlenül társítanánk az ön személyiségéhez: A varázsfuvola Taminóját, a Don Giovanni Don Ottavióját, a Szöktetés a szerájból Belmontéját. Pozitív hősöket tehát – bár kérdés, mennyire pozitív hős, akivel úgy találkozunk először, hogy segítségért kiáltozva fut egy szörny elől. Hogyan közelít ezekhez a Mozart-figurákhoz, milyen kapcsolódási pontokat talál hozzájuk?
IB: Nem könnyű. Don Ottavio számomra nagyszerű az első felvonásban, mert ott lehet karaktert építeni, megmutatni a kapcsolatot Donna Annához, s a „Dalla sua pace” kezdetű áriája abból a helyzetből fakad, amibe belekerült. A második felvonással már problémáim vannak; itt ő sokkal kevesebbet szerepel, és amikor elérkezünk a híres „Il mio tesoro” áriához, akkor, ahogy az angolok mondják, citromnak érzem magam – nem tudom, mit csináljak vele, nem tudom, miért éneklem. Még nem jöttem rá, hogyan tudnám jól belakni ezt az áriát; biztos van valami módja, de egyelőre nem találom. Tamino és Belmonte sem klasszikus hősfigura, mindketten jelentős külső segítséggel érik el, amit elérnek, mindkettőből hiányzik a súlyos, drámai tartalom; Belmonte egyetlen igazán drámai száma az opera vége felé hangzik el, amikor lelkifurdalás gyötri, hogy Konstanzénak miatta kell meghalnia.
MN: Egy ízben azt mondta, hogy már serdülő korában két dolog foglalkoztatta szinte rögeszmésen: a szerelem és a halál. Ez persze ideális a Schubert-énekléshez. Hogyan viszonyul a boldog Schuberthez? Sokak számára Schubert tipikusan gemütlich személyiség – ön látja ezt az arcát is?
IB: Azt hiszem, megtalálom a boldog Schubertet is. Ha az ember teljes dalesteket állít össze Schubertből, akkor mindkét oldalát meg kell mutatni, egyfajta elbeszélő módon. Ahogyan a szonátáiban is hallhatjuk, ahol közvetlenül egymás után következnek az intenzív gemütlichkeit és a torokszorító harag vagy boldogtalanság hangulatai. Ez Schubertnél sarkalatos fontosságú. A Téli utazásban is meg kell találni a boldogság pillanatait, még ha az csak illuzórikus, múltbeli boldogság is. Remélem, olykor nekem is sikerült érzékeltetnem ezt. Schubertnek vannak nyugodt, álmodozó, derűs dalai. Ahogyan Graham Johnson a Schubert-dalokról szóló, most megjelent háromkötetes munkájában írja, Schubert a „dal Shakespeare-je”, aki minden emberi lelkiállapotot képes tükrözni.
MN: Hány Schubert-dalt ismer és énekel?
IB: Kétszázvalahányat a körülbelül hatszázból. Ebből nagyjából 120-at rendszeresen énekelek, mert négy különböző teljes Schubert-dalestem van.
MN: Elolvashattam megjelenés előtt álló izgalmas könyvét, amelyet teljes egészében a Téli utazásnak szentelt. Mondjon hozzá egy fülszöveget!
IB: A könyv huszonnégy esszét tartalmaz, vagyis a ciklus mindegyik darabjáról írtam egyet. Korábbi foglalkozásomból, a történészi munkából megtartottam az írás szeretetét és szokását, ez énekesként is fontos része az életemnek. Minden dalhoz találtam valamit, ami többé vagy kevésbé kapcsolódik hozzá, van, ami inkább kultúrtörténeti, másik filozófiai, megint másik esztétikai vagy nyelvtörténeti jellegű, és persze sokszor magáról a zenéről írok. Nincs benne rendszer, az intuíciómat követtem. „A varjú” kapcsán a varjakról írok, „A tavaszi álom” címűről szólva a víz és a jég különböző formáiról, melyek a 18. században erősen foglalkoztatták a természetfilozófusokat, „A posta” című dallal kapcsolatban arról, milyen volt akkor és hogyan változott azóta a postai szolgáltatás – egyszóval nagyon különböző módokon igyekszem bevonni a hallgatót-olvasót a dal élményébe.
MN: Többször elmondta, hogy Fischer-Dieskau volt az eszményképe, az ön számára ő az abszolút Schubert-énekes. Az ön interpretációja ugyanakkor alapvetően különbözik Dieskauétól.
IB: Igen, az enyém nagyon más. Örülök, hogy nem hallhatott engem Schubert-dalokat énekelni, mert nem hiszem, hogy tetszene neki. Az én stílusom sokkal inkább expresszionista, míg ő az aranykorában a bel canto mestere volt, s ez maradt az ideálja a daléneklésben is. A Téli utazást nem akarta drámává alakítani, inkább visszafogottan énekelte. Igaz, amikor a 80-as években négyszer-ötször élőben hallottam, már sokkal drámaibb pillanatai voltak, mint korábban.
MN: Önnek erős véleménye van a zene társadalmi szerepéről. Témája ez az Oxfordi és Cambridge-i Egyetem által szervezett Humanitas programnak is, amely egyfajta szabadegyetemként különféle szaktudományok és művészetek legnevesebb képviselőit hívja meg, s amelynek ebben az évadban ön is meghívott professzora.
IB: Ezt a programot nagyon fontos kezdeményezésnek tartom, amely alkalmat ad arra, hogy ne csak a zene fontosságáról és szerepéről, hanem a liberális, szabad oktatás kiterjesztéséről is beszéljek. Az oktatást ma az a veszély fenyegeti, hogy teljességgel eluralják az üzleti megfontolások. A politika, az állam, a könyvelői szemlélet rátelepszik az egyetemekre, a felsőoktatásban mindent a piac érdekeinek vetnek alá, ami szerintem nagyon veszélyes, mert leszűkíti az emberek látószögét, pedig ennek épp az ellenkezőjére van szükség. Nagyon fontos, hogy ne csak az irányítsa az embert, hogy hol lehet majd a legjobban keresni. A saját példámmal is bizonyítom – hiszen történészből lettem énekes –, mennyire fontos és mire jó az egyetemi oktatás: hogy sok irányban megnyissa az érdeklődésünket és rászoktasson a nyitottságra, hiszen a legértékesebb dolgok a kutatás és felfedezés során, sokszor egészen váratlanul jönnek létre. Az előadásaim során természetesen a Téli utazásról is beszélek, a mű saját korának és a mai kornak a kontextusában, kapcsolatot igyekszem teremteni a múlt és a jelen között.
MN: A Téli utazást több mint százszor énekelte. A budapesti előtti koncertjét betegsége miatt le kellett mondania; nekünk már szerencsénk volt, hallhattuk önt, de most az interjút végigköhögi. Lázálom lehet állandóan a betegségtől való félelemben élni, ahogyan a másik könyvében (A Singer’s Notebook) le is írja. Mit lehet kezdeni ezzel?
IB: Sokszor kezet mosni, sok vizet inni – és reménykedni. Már sok betegségen áténekeltem magam, három éve nem mondtam le koncertet, de a múltkor muszáj volt. Most hatodik hete köhögök. De azért már jobb a helyzet, mert a gyerekeim nagyobbak, úgyhogy nem hurcolnak haza annyi betegséget.
