MN: Miről szól a Barokk karnevál?
Cécile Roussat: Egy konkrét naphoz és eseményhez is köthető a Barokk karnevál: Barberini bíboros a farsang kezdetén, 1634. február 25-én sportversenyekkel akarta meglepni az arisztokráciát. Nagyszabású zenés bemutatót szervezett, és ennek állítunk emléket az előadással. A sport alatt persze egészen mást értettek: egy bohócokkal és akrobatákkal színesített karneváli menetet, amiben felléptek tűzdobálók, kötéltáncosok, labdazsonglőrök.
MN: Kik voltak az egykori fellépők? Hivatásos cirkuszi csoportok?
CR: Nem, sok esetben a megélhetésért vállalták családapák, hogy kiállnak a publikum elé, és bemutatnak egy trükköt. Nem hosszú ideig tanulták be, de ha sikerük volt, tovább is álltak, és bemutatták egy másik városban is, mit tudnak. Tehát ezek a "sportolók" amatőrök voltak.
MN: Honnan lehet tudni, mit adtak elő?
CR: Elsősorban a képek, metszetek árulkodóak. Korabeli rézkarcokon láthatni, hogy mi számított szenzációnak. A kiemelkedő fellépők számaira ma szinte senki nem kapná fel a fejét. Az például nagy truvájnak számított, ha valaki öt labdát is tudott dobálni. Ma már ez alapszint egy artistaiskolában.
MN: Lully és a Napkirály más zeneszerzői egy aránylag szűk udvari körnek írtak, operáik, szemben az angol operákkal, nem jutottak el szélesebb rétegekhez. E magasabb körbe eljutott-e valami az utcai karneválokból, hatott-e a két műfaj egymásra?
CR: Ami az utcán történt, azt egyáltalán nem tekintették művészetnek. A karnevál azt jelentette, hogy le lehet vetni a társadalom béklyóit, és egy ideig - a böjt beköszöntéig - szabadabban lehet élni. Nem kötötték az utca emberét a társadalmi konvenciók.
MN: Voltak vadabb jelenetek is? Összetűzések, orgiák?
CR: Abszolút. Oly mértékben eldurvult egy-egy karnevál, hogy megesett például az a gyalázat, hogy törpéket fogdostak össze, összekötözték őket, és halálra kövezték mindegyiket. Ennek a világnak tulajdonképpen semmi köze Lullyék kifinomult világához.
MN: Improvizálnak a színpadon?
CR: Nem, az improvizáció a nehéz eszközök és maszkok miatt egyenesen tilos. De az improvizáció látszatát szeretnénk kelteni. A muzsikusok azok, akiknek módjuk van rögtönözni.
MN: Előadásuk végén szomorúság keríti hatalmába a nézőket.
CR: Én inkább a melankólia szót használnám. A karnevál melankolikus. A mulatók mindvégig tudták, hogy ez a szabadság csak időleges, ennek az örömteli állapotnak a böjttel vége van, és jönnek a szokásos napok. A farsang időszakában nem is elsősorban arra döbbentek rá, hogy nem tudnak kiszabadulni a mindennapok mókuskerekéből, hanem arra, hogy mulandóak, napjaik értelmetlenül folynak el. A farsang az egyház elleni lázadás is volt. Azt a keretet törték át, amibe az egyház a szertartásokkal zárta őket.
*
Magyar Narancs: Miért alakította meg saját együttesét? Lantosként a legismertebb régi zenés együttesekkel játszhatott együtt - mi hiányzott?
Vincent Dumestre: Azért váltottam, mert szerelmes vagyok a 17. századba, mindent tudni akartam erről a korról. Ennek a kornak az előadói gyakorlatát akartam megismerni, az akkor élt emberek gondolkodását, életmódját.
MN: Miért pont ezt a századot?
VD: Mert ekkor még a zenészek a szívre akartak hatni, az érzelmekre. A 17. századi zene tiszta és világos, mentes a maníroktól. A zenészektől azt várták el, hogy közérthető, a lélekre ható zenét írjanak. Hozzám ez a felfogás igen közel áll. Már a következő század zenéi is jóval kifundáltabbak. A racionalitás beelőzi a szentimentalitást.
MN: Az egyik legjobb, legnépszerűbb lemezük, a Plaisir d'Amour folklemez.
VD: Csak azért foglalkoztam tradicionális zenével, mert ez a kor érdekelt. Ehhez akartam közelebb kerülni. Kétségtelenül vannak olyan rajongóink, akik a népzenéért vannak oda, és vannak olyanok, akik egyébként nem hallgatnak sem komolyzenét, sem népzenét. Van rajongói klubunk egy olyan faluban, aminek csak ötven lakosa van. A népzenét nem jegyezték le, ezeket a felvételeket hosszú munkával nekünk kellett felkutatnunk.
MN: Az ön felfedezése volt Domenico Belli, akinek Orfeója csak Monteverdiéhez mérhető. Vannak még a 17. századnak rejtett tartalékai?
VD: Felmérhetetlen tartalékai vannak. Szerintem az olasz magánkönyvtárakban található kéziratok jelentős részét még nem is katalogizálták.
MN: Miért érdemes a másodvonal szerzeményeit játszani?
VD: Én nem gondolom egyik szerzőről sem, akit játszunk, hogy első vagy másodvonalbeli. Engem a kor és annak zenéje érdekel mindenek felett, és egy-egy kompozíciót a lehető leghitelesebben próbálunk meg előadni.
MN: Miért nem elég csak a zene? A Caligulához marionettszínházat párosított, a Barokk karneválban akrobaták lépnek fel, az Úrhatnám polgár egy korabeli Moliére-Lully-előadás rekonstrukciója.
VD: Én a zenéhez akarom közelebb vinni a hallgatókat: ezek a produkciók, a szicíliai marionettszínház leképezése és a többi, a zene és a kor megértéséhez visz közelebb. Az Úrhatnám polgárral - ami megtekinthető a videomegosztókon is - meg akartuk mutatni, hogyan zajlott le egy előadás a Napkirály udvarában. A gesztusokat, a kézmozdulatokat is rekonstruáltuk. Ezek így komplex előadások. A zenét kiegészítjük, illusztráljuk a látvánnyal.
MN: Ön nem lép fel soha sztár-énekesekkel, szemben más, hasonló repertoárt játszó zenekarokkal. Sosem adott koncertet például a nálunk is népszerű, a kor szakértőjének számító Philippe Jarousskyval.
VD: Ennek az egyik oka az, hogy Monteverdi korában az együttesek mindig egy állandó énekesgárdával léptek fel, minden előadásra ugyanazon előadói apparátust utaztatták. Az énekes celebritások kora a következő évszázad. A másik ok, hogy amint a 18. században, így most is az énekesek miatt jönne be a koncertjeinkre a közönség, és éppen ezért egészen más élményt is várna el. Én ezt nem akarom.
MN: Nem akar eljutni legalább a legnagyobb francia zeneszerzőig, Jean-Philippe Rameau-ig?
VD: Elismerem Rameau nagyságát, és vannak az operáinak olyan zenekari részletei, melyekkel nem tudok betelni, de az operáival mégsem tudtam megbarátkozni. Rameau-val tudom illusztrálni, hogy miért maradok meg a 17. században. Rameau zenéjét nem találom olyan tisztának és közvetlennek, mint az őt megelőző zeneszerzőkét. Éppen Rameau az, akinél a zene nekem túl mesterkéltté válik. A vele kezdődő modorosság akadályoz meg abban, hogy átlépjek ezen a koron, és eljussunk a 18. századi olasz vagy német barokkig, el egészen J. S. Bachig. Rameau szövegkönyvei oly mértékben bonyolultak és nehézkesek, és a hozzájuk társuló zene oly mértékben maníros, hogy engem ez a korszak tulajdonképpen már hidegen hagy. Én a 17. században érzem otthon magam.
