Koncert

A kisnyugdíjas Jézus

Ted Neely Bulgáriában

  • Soós Tamás
  • 2018. június 3.

Zene

Egyszerre lehangoló és elismerésre méltó, ha valaki élete végéig azt a szerepet tolja, amelyik a hírnév közelébe röptette, hiszen ami az egyik oldalról kitartásnak tűnik, a másikról a megújulás és a további sikerek elmaradásaként csapódhat le.

A rock and rollban nagyot csak egyszer gurító munkásemberek sorát gyarapítja Ted Neeley is, aki 1973-ban a Deep Purple frontemberét, az eredeti LP-n éneklő Ian Gillant kiütve kapta meg a Jézus Krisztus Szupersztár mozifilm címszerepét, de még 70 fölött is Andrew Lloyd Webber és Tim Rice rockoperájával turnézik.

Amit Szófiában láttunk, meglehetősen skizofrén: egy nyugdíjas Jézus, aki sminkkel, parókával tagadná le a korát, ám megtört hangját már nem tudja, de ez egy pillanatig sem zavarja. Míg az utána jövő Jézusok rendre elsumákolják a drámai csúcspont, a Gethsemane sztratoszférában kóborló magasait, addig Neeley bátran bukik bele a kihívásba, és macskajajgatássá torzult sikolyaival mélyíti tovább az Istenben kételkedő Jézus, na meg az őt hallgató közönség fájdalmát. És bizarr módon épp a megviselt énekével aktualizálja a megváltót már annak idején is esendő embernek láttató darabot. 2018-ban szó szerint hamis a messiás, aki csak csodavárást tud kínálni a követőinek, perspektívát nem, így feleslegesnek tűnik Júdás halála is, és járható útnak a hatalommal szemben civil ellenállást sürgető Simoné. Akaratlanul is kiábrándult darab születik az öreg Neeley főszereplésével, amit a néhol meglepően kreatív, a Jézust ostromló leprások jelenetét színpadra hulló fejekkel, Júdás öngyilkosságát pedig a háttérben kaszáló óriástáncosokkal szürreálisra hangoló rendezés is aláhúz, amikor Jézus megkorbácsolása alatt az emberiség sorscsapásait sorolja holokauszttól migránsválságig, és Magyarországnak is helyet szorít a vasútállomáson rostokoló menekültek fotójával.

Amúgy egy teljesen korrekt, a korábbi feldolgozásoknál se nem jobb, se nem rosszabb Jézus Krisztus Szupersztárt kapunk, amelyben megszületnek a hidegrázós csúcspontok (a főpapok dörgő baritonja, Mária Magdolna visszafojtott szenvedélye, Júdás zilált dühe és feledhetetlen magánszáma a fináléban), és ami félszáz év alatt mit sem kopott svunggal emlékeztet rá, mitől is volt annyira briliáns Webberék szatirikus humorú, a személyikultusz-építésnek és a felfelé nyaló, de lefelé rúgó reálpolitikusoknak is odaszúró musicalje.

Nemzeti Kultúrpalota, Szófia, április 6.

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.