Az est hegedűszólós középső részében fölcserélték a darabok sorrendjét, amiért hálával tartozunk, mert így nyomban túleshettünk Franz Waxman Carmen-fantáziáján. Ezen a napon az 1946-ból való átdolgozásnak nem volt szerencséje. Fellengzős és öncélú mutatványok sorozataként hatott – ha mentséget kell keresni rá, akkor talán azért (is), mert nem a szokásos szimfonikus zenekar vagy egy szál zongora kísérte, hanem három – ijesztő energiával belépő – ütőhangszeressel megerősített vonós kamarazenekar, talán nem az átdolgozó eredeti intenciója szerint. A Carmen csábereje persze szinte mindenkit legyőz, az ember siet hegedű- és zongoradarabot írni, esetleg balettzenét összeállítani belőle, elég itt Sarasate, Busoni vagy Scsedrin neve, és akkor a filmfeldolgozásokról nem is beszéltünk.
Nem minden próbálkozás sikeres. A Waxman-produkció azt mutatta, hogy a zeneszerző szerint az opera kizárólag nyaktörő hangszeres gyakorlatokról szól, és elbírja az öncélú díszítésözön terhét, de hát ennyi akrobatikus cifrázatot semmi sem bír el. Az „ifjú fandangó beugrik a mulató havelokok közé, kasztanyettát rágcsálva” – írta Karinthy az efféle, couleur locale-ban fürdőző dolgozatokról. Nem véletlen, hogy Lendvay József rubatójával a habosított Bizet-kunststückben sokszor nem tudott mit kezdeni a zenekar.
Saint-Saëns Bevezetés és rondo capricciosójának technikai igényeiről mindent elárul, hogy a fiatal Sarasaténak ajánlotta a szerző. Az élmény szöges ellentéte volt az előbbieknek, a darab interpretációiban gyakori cukormáznak a gyanúja sem merült fel. Lendvay visszafogottan játszott, és a legkegyetlenebbül nehéz részekben is világosan rajzolta meg a mű szerkezetét, szerény dinamikája kontrasztos volt, a zenekarnak igyekeznie sem kellett, hogy teljesen együtt lélegezzen a szólista rubatójával. Még tanulságosabb volt Weiner 1. divertimentójának Lendvay készítette átirata. Az első hegedű szólama pihenni tért, és a szólistának adta át a terepet, továbbá egy, ezúttal nem puskaropogást idéző csörgődob került az együttesbe. Lendvay a magyar(os) tánctételekben leckét adott abból, milyen az ideális cigányprímás, aki hangversenyen is, asztalnál is megállja a helyét – olyan főszereplő, aki minden kunsztot tud, mégsem tolakszik előre. Volt kitől örökölnie, bár félő, hogy az érintett prímások épp szolgálatban voltak, nem a teremben.
A zenekar Sztravinszkij Bázeli concertójának kifinomult előadásával nyitotta az estet, befejezésül pedig a Firenzei emlék szólalt meg Csajkovszkijtól. Az eredetileg kamaraműnek készült darab nem megvastagodott hangú, nehézkes szextettként szólt, hanem üde, mozgékony vonószenekarként. A második tétel dallamvezetése, finom dinamikája különösen megnyerőnek bizonyult.
Zeneakadémia, március 9.
