Lemez

Beleszédül

Szesztay Dávid: Dalok bentre

Zene

A bús férfi belekezd, hogy elpanaszolja a világnak, miért hallgat, de úgy tűnik, mégis erősebb a hallgatás vágya, mint a közlésé, így csak elhaló félmondatokból, hosszú sóhajokból, tétova nekilendülésekből, egyszavas vallomásokból és homályos érzelemtöredékekből rajzolódik ki önportréja.

Azé a menthetetlenül, esetenként a nevetségességig romantikus férfié, aki ahelyett, hogy harcolna a közte és a világ között tátongó

fényévnyi távolsággal, előbb gyönyörködni kezd benne, majd megbékél vele. Vállalja, hogy mindenről az elszakítottság, a feleslegesség, a magány nyomasztóan szép, giccsbe hajló képei jutnak eszébe: tompa téli nap, megfagyott hullámok, üres, hideg életterek, egy ház, amin átfúj a szél, a szembe vágó eső. A világ eltűnik, elmerül, befagy, elhallgat, a másik emberről annyit tudunk meg, hogy „igazít a gyűrött takarón egyet”, a párbeszédekből a másik szavai híján monológ lesz. De még így is marad egy lehetőség: beleszédülni a világ helyén megnyílt távolságba, és nemcsak úgy, szórakozásból, hanem komolyan, „mindennap”. A Szólj című dal mellett a Beleszédültem az alig több mint félórás album másik csúcspontja, el is hozza a katarzist, a „zokogva nevetést”, ami itt a beszélő megbékélését jelenti saját szűkre szabott kereteivel. Egyedül azt róhatnánk fel Szesztaynak, hogy az ötletes hangszerelés, a gyönyörű zongoraszólamok, a vagány dobprogramok, a kereteket ügyesen feszegető dalstruktúrák gazdagságát az énekhangja nem képes lekövetni. De nem fogjuk, ugyanis a szerzői koncepció, Sufjan Stevensre, a Radioheadre vagy a The XX-re egyszerre hajazó minimalista zenei nyelv Szesztay énekhangjával lehet csak hiteles, ha már a hangszerek mindegyikén is ő játszik. Az összes zenei megoldást meghatározó személyesség, intimitás, a nyolc szám páratlan egységessége felülírja ezt a hiányosságot.

Megadó Kiadó, 2018

Neked ajánljuk