Lemez

Néhány balhorog

Refused: Freedom

  • Greff András
  • 2015.08.16 15:07

Zene

Dennis Lyxzén (szül.: 1972, Svédország), az ember, akinek zenés önvallomása szerint a kapitalizmus rabolta el a szüzességét, kétségkívül a jóléti kommunisták nevetséges ellentmondásosságának élő kabalafigurája, de a forradalmat legalább óriási mulatságként képzeli el. Eksztatikus, táncos eseményként, amelyen fülsiketítően harsognak a széttorzított gitárok, miközben egy ember mikrofonnal a kezében ordít, míg csak el nem ájul. Nagyjából ennyi volt a 90-es években a Refused programja, a zenekaré, amely az amerikai post-hardcore örökségét szívtelen nagytőkésként kizsákmányolva játszott drum and bassbe és dzsesszbe forduló, szertelen, inspiratív rockzenét a már a címében is (Ornette Colemant) fricskázó utolsó lemezén, a The Shape of Punk to Come-on, amely a 90-es évek végén hirtelen az egyik leghivatkozottabb albummá vált – ám ekkorra a Refused már nem létezett.

Voltaképp törvényszerű hát, hogy egy idő után újra összeállt a 90-es évek nagy összegző listáiról immár lehagyhatatlan társaság, ezzel együtt erre az új lemezre így is éppen 17 évet kellett várni, ami, hogy mást ne mondjunk, nagy idő. Ehhez képest a Freedom éppen úgy szól, mintha csak a Shape után két-három évvel adták volna ki. A lemez első, erősebbik felén a Refused saját stílusának tömörebb, funkosabb, befogadhatóbb, vagyis kevésbé karcos, de azért így is kellően energikus verzióját vezeti elő: nagyjából egy fehér James Brownt hallunk egy olyan punkzenekar élén, amely nagyon szereti a popzenét, és nem riad vissza az itt-ott nevetségesen túlzó, ezzel együtt felettébb szórakoztató gesztusoktól sem (mint amilyen a Francafrique-ben a gyerekkórus, amely A sötétség mélyén című Conrad-klasszikusból kajabálja a „vademberekre” vonatkozó ajánlást, miszerint Irtsátok ki valamennyit!). A második félidőben aztán csökken valamennyit a hőfok: itt már inkább Lyxzén későbbi zenekara, az (International) Noise Conspiracy garázsrockos, retrósabb megszólalása köszön vissza, és a számok sem olyan jók, mint az elején, de azért nincs mit szégyellniük ezeken sem. Így lényegében csak egyetlen ponton érzékelhető számottevő változás: míg a 90-es évek végén a Refused jó és fontos zenekar volt, addig ma már egészen biztosan nem fontos.

Epitaph, 2015

Neked ajánljuk