Lemez

Néhány balhorog

Refused: Freedom

  • Greff András
  • 2015. augusztus 16.

Zene

Dennis Lyxzén (szül.: 1972, Svédország), az ember, akinek zenés önvallomása szerint a kapitalizmus rabolta el a szüzességét, kétségkívül a jóléti kommunisták nevetséges ellentmondásosságának élő kabalafigurája, de a forradalmat legalább óriási mulatságként képzeli el. Eksztatikus, táncos eseményként, amelyen fülsiketítően harsognak a széttorzított gitárok, miközben egy ember mikrofonnal a kezében ordít, míg csak el nem ájul. Nagyjából ennyi volt a 90-es években a Refused programja, a zenekaré, amely az amerikai post-hardcore örökségét szívtelen nagytőkésként kizsákmányolva játszott drum and bassbe és dzsesszbe forduló, szertelen, inspiratív rockzenét a már a címében is (Ornette Colemant) fricskázó utolsó lemezén, a The Shape of Punk to Come-on, amely a 90-es évek végén hirtelen az egyik leghivatkozottabb albummá vált – ám ekkorra a Refused már nem létezett.

Voltaképp törvényszerű hát, hogy egy idő után újra összeállt a 90-es évek nagy összegző listáiról immár lehagyhatatlan társaság, ezzel együtt erre az új lemezre így is éppen 17 évet kellett várni, ami, hogy mást ne mondjunk, nagy idő. Ehhez képest a Freedom éppen úgy szól, mintha csak a Shape után két-három évvel adták volna ki. A lemez első, erősebbik felén a Refused saját stílusának tömörebb, funkosabb, befogadhatóbb, vagyis kevésbé karcos, de azért így is kellően energikus verzióját vezeti elő: nagyjából egy fehér James Brownt hallunk egy olyan punkzenekar élén, amely nagyon szereti a popzenét, és nem riad vissza az itt-ott nevetségesen túlzó, ezzel együtt felettébb szórakoztató gesztusoktól sem (mint amilyen a Francafrique-ben a gyerekkórus, amely A sötétség mélyén című Conrad-klasszikusból kajabálja a „vademberekre” vonatkozó ajánlást, miszerint Irtsátok ki valamennyit!). A második félidőben aztán csökken valamennyit a hőfok: itt már inkább Lyxzén későbbi zenekara, az (International) Noise Conspiracy garázsrockos, retrósabb megszólalása köszön vissza, és a számok sem olyan jók, mint az elején, de azért nincs mit szégyellniük ezeken sem. Így lényegében csak egyetlen ponton érzékelhető számottevő változás: míg a 90-es évek végén a Refused jó és fontos zenekar volt, addig ma már egészen biztosan nem fontos.

Epitaph, 2015

Figyelmébe ajánljuk

A béketárgyalás, ami meg sem történt

De megtörténhet még? Egyelőre elmarad a budapesti csúcs, és ez elsősorban azt mutatja, hogy Putyin és Trump nagyon nincsenek egy lapon. Az orosz diktátor hajthatatlan, az amerikai elnök viszont nem érti őt – és így újra és újra belesétál a csapdáiba.

Fél disznó

A film plakátján motoron ül egy felnőtt férfi és egy fiú. Mindketten hátranéznek. A fiú azt kutatja döbbenten, daccal, hogy mit hagytak maguk mögött, a férfi önelégülten mosolyog: „Na látod, te kis szaros lázadó, hova viszlek én?

Ketten a gombolyagok közt

Az Álmok az íróból lett filmrendező Dag Johan Haugerud trilógiájának utolsó darabja. Habár inkább az elsőnek érződik, hiszen itt az intimitás és a bimbózó szexualitás első lépé­seit viszi színre.

Dinnyék közt a gyökér

Ha van olyan, hogy kortárs operett, akkor A Répakirály mindenképpen az. Kovalik Balázs rendezése úgy nagyon mai, hogy közben komolyan veszi a klasszikus operett szabályait. Továbbírja és megőrzi, kedvesen ironizál vele, de nem neveti ki.

Az esendő ember felmutatása 5.6-os rekesszel, 28-as optikával

  • Simonyi Balázs
Az október közepén elhunyt Benkő Imre az autonóm fotóriport műfajában alkotott, a hétköznapiból metszett ki mintákat, és avatta az átlagost elemeltté. Méltóságot, figyelmet adott alanyainak, képeiről nyugalom, elfogadás és az ezredforduló évtizedeinek tömény lenyomata világlik.

Trump, a nagy béketeremtő?

Bár a gázai háborút sikerült leállítani, a Trump-féle „peace deal” valójában ott sem egy békemegállapodás, legfeljebb egy keretterv. Ukrajna esetében viszont Trump még a béketerv precíz kiszabásáig sem jutott el.