Magyar Narancs: Négy éve jelent meg a When Mountains Roar című előző lemezetek. Mi tartott ennyi ideig?
Füleki Sándor: Alapvetően ilyen lassú a munkatempónk. A dalok valójában már vagy két éve készen voltak, de egyszerűen nem is volt időszerű előbb kijönni az új anyaggal. Persze azt se felejtsük el, hogy elég ritkán próbálunk, főleg csak a koncertek előtt. Erre a lemezre is összesen csak kettőt próbáltunk. Egyébként az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy milyen formában jelenik meg az album: ha a Hammer/Nail Records nem áll mögénk, akkor szerintem maradt is volna fiókban az anyag. Nagyon ruppótlan körülmények között készült a felvétel: elég csak annyit mondanom, hogy a gitárokat úgy vettük fel, hogy a Stonedirt (Kemencei Balázs gitáros másik bandája – V. Á.) próbatermében nem volt mikrofonállvány, ezért deszkákat tákoltunk össze, amikre rászigetelőszalagoztuk a mikrofont.
MN: Nem lehet nem észrevenni, hogy a zene jócskán megváltozott a korábbi lemezekhez képest.
FS: Meggyőződésem, hogy az ének határozza meg alapvetően, hogy hogyan szól a zene. Szeretek az énekes alá dolgozni: Gábornál (Holdampf Gábor exénekes, ma Magma Rise – V. Á.) azért volt ez a klasszikusabb, tradicionálisabb doom, mert az ő hangját ebben tudtuk a legjobban kihasználni. Csaba (Cselényi Csaba énekes – V. Á.) teljesen más karakterű hang, más irányba teljesedhet ki vele a dalszerzés.
MN: De nemcsak a zene, hanem a dalszövegek is sokat változtak.
FS: A korábbi albumaink szövegeiben mindig volt valami küldetéstudat, valami térítés: ez a doom küldetéstudat már rég nincs bennünk. Csaba azokat a szenvedéseit fogalmazta meg a szövegeiben, amelyek mostanság foglalkoztatják. Első olvasatban sok női utalás van, de ez nagyon felszínes és egyszerű megközelítése, fordítása lenne az üzenetnek. Megközelíthetjük onnan, hogy egy szerelem kegyetlenségét meséli el a lemez, de teljesen mindegy, hogy mit helyettesítesz be, ki az, aki nem kegyelmez neked: az élet, a sátán, az isten vagy egy nő. Mindegy, mert úgysincs kegyelem.
MN: Ahogy olvasgattam a kritikákat, nem mindenki érti ezt az új Wall Of Sleepet.
FS: Persze. Régen minden jobb volt… Meggyőződésem, hogy be fog érni a lemez: majd 5-10 év múlva, amikor még mindig toljuk koncerteken a Hey Annie-t. Akkor akik most fanyalognak, majd ezekre a dalokra mondják, hogy „bezzeg a No Qarter dalai milyen jók voltak, de ez a 2022-es WOS-lemez már nem az igazi”. Régebben egyébként mindig azt mondták rólunk, hogy a dalaink ugyan búskomor himnuszok, de valahogy mégis ott van egyfajta pozitív felhang bennük. Mára ez megfordult: zeneileg sokkal könnyedebb a mai WOS, de valójában az alagút végén nincs fény, csak növekvő sötétség.
MN: Gábor néhány éve elég csúnya körülmények közt távozott a zenekarból. Akkor nem gondoltál arra, hogy hagyod az egészet, és feloszlatod a Wall Of Sleepet?
FS: Nem. Gábor akármilyen frontember és meghatározó alapító tag, gyakran céltábla is volt, mert ha valaki fogást keresett a zenekaron, azt az énekben találta meg. Gábor énekstílusa egyedi, de nagyon megosztó is volt. Volt akkor egy olyan érzés bennem, hogy egy tökösebb énekhanggal lehet, hogy előrébb is tudunk lépni.
MN: Vicces, hogy annak idején a Mood zenei nézetkülönbségekre hivatkozva oszlott fel, most viszont Hegyi Kolos gitáros együtt játszik Holdampf Gáborral a Magma Rise-ban.
FS: Szerintem a Magma Rise nagyon tudatosan felépített banda. Gábor pontosan tudta, hogy olyan csapatot kell összeállítania, aminek van hírértéke. Ez egy taktikus lépés volt a részéről – rájuk lehet ragasztani, hogy ez egy doom szupergrupp a legjobb ősarcokkal.
MN: A Magma Rise-ban te is játszottál egy ideig: ez már majdnem a Mood újjáalakulása volt, és állandóan szóba is került, hogy nem lehetne-e…
FS: Valójában egyikünk sem akarja ezt. Mindenki lebegtette a dolgot, különösen akkor, amikor együtt játszottunk, de szerintem ez csak egy-két fanatikust vagy újságírót érdekelne igazán. Most komolyan: csinálnánk egy Mood-koncertet, eljönne rá kétszáz ember, és akkor mi van?
MN: Ha már itt tartunk: az nem fordult meg a fejedben, hogy a tavaszi Leukémia-turnén neked is ott kellett volna lenned?
FS: Meg is kerestek ezzel, de sajnos idő híján nem tudtam vállalni. De legalább nekik eszükbe jutottam. Amikor volt a 2005-ös kultiplexes Leukémia-koncert, azt úgy kezelték, mintha én nem is lettem volna a színen soha.
MN: De az egy másik felállás volt, nem?
FS: Jó, de nélkülem egyetlen lemez készült, az Üzenetek…, és még azon is voltak olyan dalok, amiket én írtam. A Leukémia dalai, mondhatni, az én kezemből valók. Tegyük tisztába a dolgokat, sokan Lacikával azonosítják a zenekar egyedi gitárstílusát, disszonáns hangjait és páratlan ritmusait, de ez tévedés. A bandába Császár Dani és Cséb kiszállása után én vettem be még annak idején Dávidot és Lacikát is (Jancsics Dávid és Oltyán László, a Leukémia basszusgitárosa, illetve gitárosa – V. Á.). A Kívül demót – már ha ez mond valakinek valamit – például én bőgőztem fel. Na, a lényeg, hogy az a zenekar a kilépésem után tovább működött, koncertezett, de a kreatív magot veszítették el, ezt szerénytelenség nélkül mondhatom.
MN: Az AMD-ben is te voltál a kreatív mag?
FS: Nem. Az AMD sokkal többet működött, és több lemezt is megjelentetett nélkülem. Ott én voltam az alapító gitáros, és ennyi.
MN: Csináltam pár éve egy AMD-interjút, és ők mesélték, hogy annak idején ez a szcéna elég csúnyán belecsúszott a drogokba. Téged nem kapott el a gépszíj?
FS: Egyáltalán nem. Amikor még az AMD-ben játszottam – ez olyan 88–89 környékén volt –, akkor az ember még belekóstolgatott ebbe-abba, de én szeretem, ha nem veszítem el az irányítást magam felett.
MN: Te magad is elismered, hogy a Wall Of Sleep az elmúlt pár évben eléggé nyugdíjas üzemmódba kapcsolt. Ezen terveztek változtatni?
FS: Jó lenne mindenképp, hiszen mindannyian szeretünk zenélni. Azonban financiális akadályai vannak akár egy próbának is, nemhogy például egy vidéki koncertnek. Én nem tudom, hogy csinálják a zenekarok azt, hogy koncertezni járnak vidékre. Nálunk egy szegedi vagy egy debreceni koncert költsége egy vagyon lenne, úgyhogy emiatt ingázunk a két „szülőváros”, Budapest és Sopron közt: ott biztos, hogy ki tudjuk termelni a költségeket. Nem tudunk zsebbe nyúlni, és tízezreket beleölni egy valószínűsíthető buktába. Ráadásul nálunk még az is baj, hogy annyira ritkán próbálunk, hogy szinte olyan, mintha saját magunk feldolgozásait játszanánk. Persze ebben megvan az az öröm is, hogy minden koncert vagy próba olyan, mint egy osztálykirándulás: olyan ritkán látjuk egymást, hogy tök jó buli egy-egy alkalom.
MN: Lehet, hogy tönkre is tenné ezt, ha görcsösen nekiállnátok zenekarozni.
FS: Ennél azért kicsit több kéne, főleg kicsit több koncert. Tényleg nagyon hiányoznak a koncertek, a rutin. Fölmegyünk a színpadra, de nem tudjuk leharapni az emberek fejét, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy jól eljátsszuk azt a feldolgozást, amit amúgy mi írtunk.
A Wall Of Sleep november 13-án tartja budapesti lemezbemutatóját a Dürer kertben, az amerikai Trouble társaságában.
