Lemez

Halálblues

Négy új blueslemez

  • Soós Tamás
  • 2014. szeptember 1.

Zene

Nagybeteg és nagyöreg bluesmanek boogie-ja, valamint a jövő zenéje régi klasszikusokba ágyazva.

WALTER TROUT: THE BLUES CAME CALLIN' A halálról szól a blues korunk egyik "elhallgatott" gitárosának lemezén. Walter Trout májtranszplantációra várva írta meg eddigi legszemélyesebb albumát, s egyelőre úgy tűnik, nemcsak a lemez, de a műtét is jól sikerült, tán azért is, mert a sebészek közben Trout bluesát búgatták. Walter amúgy tradicionális bluesgitáros, még ha nem is purista: rockelemeket például kedvvel vegyít zenéjébe, és most egészen a rock & rollos gyökerekig lapátolt vissza. Az aktuális korong ugyan nem annyira lendületes és fogós, mint az esszenciális Blues For The Modern Daze volt két évvel ezelőtt, de a haldokló Trouttól az is csoda, hogy játékán, hangján nem érződik a betegség. Szerencséje, hogy nemcsak John Mayall és John Lee Hooker mellett csiszolt, enyhén hendrixes gitárkezelése, de fátylas hangja is bizserget, amit a lemez központi darabjának számító The Bottom Of The Riverben Johnny Casht idéző beszédmodorral, metaforikus történetmeséléssel tetéz. De hiába facsarnak szívet a bluessiratók, ez mégsem gyászlemez. A Hammonddal jócskán hintett bluesrock és a régimódi boogie is felbukkan, melyet Walter tanítómestere, Mayall játszik. A feleségének írt Nobody Moves Me Like You Do-ig kiderül: mégiscsak a túlélésről szólt Trout bluesa... (Provogue, 2014)

 

 

 

 

WILKO JOHNSON & ROGER DALTREY: GOING BACK HOME ...ahogy Wilko Johnsoné is, 2012 végén diagnosztizáltak nála gyógyíthatatlan hasnyálmirigyrákot, ő viszont a kemoterápia helyett egy közös blues sessionre fizetett be a Who énekesével. A dokik akkor tíz hónapot jósoltak neki, s nem akarjuk továbbkölteni a blues mítoszát, de az egykori Dr. Feelgood-gitáros még mindig él, sőt a stúdiólemeze mellett a saját és a Status Quo klasszikus felállásának búcsúturnéját is letolta (utóbbit előzenekarként). Idén áprilisban azért kés alá feküdt, hogy eltávolítsák focilabda méretű tumorát, de addigra kihozta a Going Back Home-ot, amire régi Dr. Feelgood- és szólószámokat hangolt újra Roger Daltrey-val. Míg Walter Trout lemezét a személyes ihletés, Johnsonét a felhabzó életerő egyéníti, mely az örök depressziós gitáros jellegzetes, darabos játékában csapódott le. Fazont csak minimálisan igazítottak, a punk kialakulásához is hozzájáruló nyers, faragatlan rythm and blues mégis frissen lüktet. Amihez nagyon kell Daltrey, aki 70 évesen is jobb énekes, mint Lee Brilleaux fénykorában, és barázdált hangjával nemcsak a Wilko-szerzeményeket, de Bob Dylan Can You Please Crawl Out Your Window?-ját is kiteljesíti. (A lemez kedvéért újraindított legendás Chess Records, 2014)


 

 

 

 

JOHN MAYALL: A SPECIAL LIFE Karrierjét koronázná a brit blues keresztapja, John Mayall is, aki hírhedt Bluesbreakerében olyan gitárosokat nevelt ki, mint Eric Clapton, Peter Green vagy Mick Taylor. Mayall az új évezredben leginkább az évfordulókra készít stúdiólemezeket: a régi játszótársakkal jammelt Along For The Ride karrierjének 40. évét ünnepelte, a Bluesbreakers újbóli feloszlatása utáni első lemez, a Tough a 75. életévét, a tavaly novemberben rögzített A Special Life pedig a nyolcvanadikat. Elvárásokat is ennek megfelelően kell szőni: az aktuális soralbum egy éltes blueszenész örömzenéje, különösebb tét nélkül. Mayall, aki mindig is előszeretettel kalandozott a műfaj határterületein, most szigorúbban őrzi a nagyvárosi blues ortodox formáit. Az Albert King- és Eddie Taylor-átgyúrások közepette csak az a meglepő, hogy a legjobb szám egy ropogós Mayall-szerzemény, és még csak nem is az újrajátszott Heartache, hanem a menetelős dobtémára ültetett, harmonikával-zongorával kalauzolt vallás- és világkritika, a World Gone Crazy. 58. albumnak azért elég korrekt ez. (Forty Below Records, 2014)

KENNY WAYNE SHEPHERD BAND: GOIN' HOME Kennynek még csak a hetedik stúdiólemeze jött ki, de a bluesgitáros most tartotta megfelelőnek az időt a műfajban kötelező "így jöttem" album elkészítésére. A Goin' Home a három évvel ezelőtti How I Go logikus folytatása, amely a mainstream rock felé tett kitérő után egyensúlyba hozta Kenny két fő hatását, a pőre blues- és a populáris rádiórockot. A friss korong egészen a csodagyerek státuszt megalapozó debütlemezig lép vissza, sőt azon is túlra: a legnagyobb kortárs Stevie Ray Vaughan-tanítvány a szülővárosában rögzítette a játékára legnagyobb hatást gyakorolt bluesklasszikusokat. Saját szerzemény tehát nincs, sajátos gitárstílus viszont van: a Joe Bonamassa és Jonny Lang mellett a fiatal generáció sztárjának tartott Shepherd mindig is a változatos fogalmazásmód, a közös tőről fakadó, de szerteágazó gitártónusok mestere volt, a Goin' Home-on pedig a bluesgitározás szinte minden alfaját felmutatja. A válogatás ugyan lehetne exkluzívabb, és a fúvósszekciót is túlhangsúlyozták, lecsiszolva ezzel néhány dal élét, de mivel az impozáns vendégsereggel (Ringo Starr, Keb' Mo', Warren Haynes) támogatott lemez a bluesstílusok keresztmetszetét nyújtja, a műfajba és Shepherd munkásságába is kellemesen bevezet. A KWS magnum opusa viszont még várat magára. (Concord, 2014)


Neked ajánljuk