Lemez

Richard Strauss: Elektra

Zene

Idén januárban, a Berlini Filharmóniában rögzítették, ám az ősbemutató városából, Drezdából való az a nagyszerű Elektra-előadás, amellyel napjaink legjobb német operakarmestere, Christian Thielemann és a "máig első számú Strauss-zenekar", a Staatskapelle együttese új etalonfelvételt toldott hozzá a már eddig is imponáló Elektra-diszkográfiához. Thielemann nem félti a tragédia monumentalitását az érzékien plasztikus kidolgozástól, a darab fojtó légkörét váltig fenntartó-gazdagító lírai szakaszok kitelt szépségű megszólaltatásától. Egy ógörög bázisú pszichodráma, amely gyönyörködtet, és hibátlan sodrású lendületét csupán a lemezcsere technikai szünete képes néhány másodpercre megtörni. Az élő előadás szereplői között pár személyes ismerősünk mutatja fel legjobb formáját. A címszerepben a Wagner-napokon vendégelt Evelyn Herlitzius nemcsak állóképességéért és vokális alakításának intenzitásáért érdemel méltatást, de a szólamból kibontott árnyalatok gazdagságáért is, mely gazdagság bőven feledteti a hallgatóval, hogy az éneklés szenvedélye olykor elhomályosítja a pregnáns szövegmondást. Az emlékezetes pesti Elektra, Nadine Secunde itt a felügyelőnő kis szerepét teljesíti, a múlt évad operaházi Tannhäusere, Frank van Aken kellően hiszteroid Aigiszthosznak bizonyul, Klütaimnésztra megformálója pedig a most is ámulatba ejtő Waltraud Meier: figurateremtő tehetsége és kiismerhetetlen asszonyisága révén Elektra és Klütaimnésztra párjelenete az egymásnak feszülő érzések és indulatok meg az egymással rivalizáló életigazságok és -hazugságok kínos-lenyűgöző döntetlenjét mutatja. A másik csúcspont Elektra és Oresztész találkozása: az apjáért bosszút álló fiú szerepét (mely szerep az évtizedek során a baritonokról a basszbaritonokra, majd immár a basszusokra szállt) René Pape alakítja, némileg elnehezítve a szólamot, ám véres helytállásában és testvéri lírájában egyaránt meggyőzően.

DG, 2 CD, 2014

Figyelmébe ajánljuk

Népi hentelés

Idővel majd kiderül, hogy valóban létezett-e olyan piaci rés a magyar podcastszcénában, amelyet A bűnös gyülekezet tudott betölteni, vagy ez is olyasmi, ami csak elsőre tűnt jó ötletnek.

A hiány

László Károly, a háborút követően Svájcban letelepedett műgyűjtő, amikor arról kérdezték, miért nem látogat vissza Auschwitzba, azt válaszolta, hogy azért, mert nem szereti a nosztalgiautakat.

Fagin elsápad

Pong Dzsun Ho társadalmi szatírái, Guillermo del Toro árvái, vagy épp Taika Waititi szeretnivalón furcsa szerzetei – mindegy, merre járunk, a kortárs filmben lépten-nyomon Charles Dickens hatásába ütközünk.

Vörös posztó

Ismertem valakit, aki egy stroke-ból kigyógyulva különös mellékhatással élt tovább: azt mondta, amit gondolt. Jót, rosszat, mindenkinek bele a szemébe, rosszindulat, számítás és óvatoskodás nélkül. Nehéz volt vele találkozni, mindig ott volt a veszély, hogy mint egy kegyetlen tükörben, hirtelen meglátjuk valódi önmagunkat. De jó is volt vele találkozni, mert ha megdicsért valakit, az illető biztos lehetett benne, hogy úgy is gondolja.

Szeplőtelen fogantatás mai köntösben

Bullshit munkahelyen vesztegelsz, ahol ráadásul csip-csup kiszolgáló feladatokkal is téged ugráltatnak, csak azért, mert nő vagy? Kézenfekvő menekülési útvonalnak tűnik, hogy elmész „babázni”. Persze ha nincs férjed vagy barátod, a dolog kicsit bonyolultabb – de korántsem lehetetlen.

Realista karikatúrák

Tizenkilenc kortárs szerző írta meg, mit jelentett az elmúlt egy-két évtizedben Magyarországon felnőni. Változatos a névsor: van pályakezdő és többkötetes író, eddig elsősorban költőként vagy gyerek- és ifjúsági könyvek szerzőjeként ismert alkotó is.