Magyar Narancs: Amikor legutóbb itt játszottál, azt mondtad, Budapest az egyik kedvenc városod. A zenészek minden városban ezt mondják egy turnén, nem?
Nani Vazana: (nevet) Én tényleg szeretem Budapestet. Számomra ez Európa New Yorkja – a hangulatában, nem a méretében. Nagyon izgalmas az underground élet, a város pedig fiatalos, nem csak annak tetteti magát. Az is tetszik, hogy fennmaradtak a Monarchia-korabeli épületek. Nem rombolták le a régi dolgokat, inkább ráépítkeztek, és ebből olyan menő dolgok születnek, mint a romkocsmák. Miért hagynád veszni a múltat, ha tovább is viheted? Valami ilyesmit próbálok csinálni én is a zenében.
MN: Kezdetben inkább jazzes, indie popos dalokat írtál. Hogyan fedezted fel a szefárd zsidó zenei örökségedet?
NV: Az első két lemezemmel már világszerte turnéztam, és amikor meghívtak Marokkóba egy jazzfesztiválra, gondoltam, meglátogatom a nagymamám szülővárosát. Fezben aztán meghallottam az utcán ugyanazt a dallamot, amelyet a nagymamám is dúdolt nekem kiskoromban. Apám megtiltotta, hogy ladino nyelven beszéljünk otthon, de ha kettesben maradtunk, a nagymamám régi ladino dalokat énekelt nekem. (A ladino a spanyol judaizált változata, a modern kasztíliai spanyollal kölcsönösen érthető – S. T.)
MN: A ladino matriarchális nyelv, az anyák tanították meg a lányaiknak. Édesapád miért tiltotta nálatok a ladinót?
NV: Hagyományosan valóban a nők használták a ladinót egymás között, de én anyámat se hallottam soha ezen a nyelven beszélni. A nagynéném állítólag tudott, de nekem azt mondta, nem emlékszik rá. Szerintem letagadta. Megértem, mert az ő generációjának nagyon nehéz élete volt. Nagyapámat eredetileg egy olyan nőhöz adták, akit nagyon szeretett, de meghalt, miközben megszülte a lányukat. Nagyapám utána elvette a házvezetőnőjét, aki 14 éves volt akkor. Egy évre rá tőle született apám, de ő kamasz anyaként nem tudott semmit a gyereknevelésről. A családjukat aztán a pogromok során elüldözték Marokkóból. Amikor felrobbantották a nagybátyám iskoláját, elmenekültek, és új életet kezdtek egy másik országban, amelynek nem beszélték a nyelvét. Eleinte sátrakban laktak – télen is. Apám 13 éves volt, amikor bekerült egy kibucba, és onnantól megváltozott az élete. Szerintem a ladinót a múlttal azonosította, amit el akart felejteni, mert a nélkülözés és az üldöztetés traumatizálta. Nálunk csak héber szó hangozhatott el otthon, mert apám úgy érezte, veszélyt jelent a zsidó identitásra, ha más nyelven beszélünk. Anyám se franciául, se arabul nem szólalhatott meg, és a nagymamámra is nagyon mérges volt, amikor ladino nyelven énekelt nekem.
A cikk további része csak előfizetőink számára elérhető.
Soha nem volt nagyobb szükség önre! A sajtó az olvasókért szabad, és fennmaradásunk előfizetőink nélkül nem lehetséges. Legyen előfizetőnk, tegyen egy próbát velünk és támogassa a demokratikus és liberális Magyarország ügyét!
