A dzsesszkönyvkiadás Magyarországon nagyon sovány, így ha valami megjelenik, már repes a lelkünk. De ez a könyv ezen túl is minden szempontból teljesen rendben van. Kemény fedél, jó fordítás, tudós igényű jegyzetanyag, diszkográfia, és még a köszönetnyilvánítást is tanítani kellene.
A könyv angol kiadása 2002-ben jelent meg, tehát bő tíz évvel a főhős (1991-ben bekövetkezett) halála után. Addigra szakirodalom bőven tenyészett, és még éltek-élnek a mellékszereplők közül sokan, akiket meg lehetett kérdezni. Szwed mindezt megtette, földolgozta és szintetizálta. Úgy vezet végig Davis életén és munkásságán, hogy azt végig beilleszti a megfelelő kontextusba. Fölvázolja a tágabb társadalmi és politikai környezetet, a faji diszkrimináció helyzetét, a nemi szerepek változását vagy a kábítószer-fogyasztási szokások hatását a zenésztársadalomra.
A könyvben haladva egy komoly dzsessztörténeti szakmunkán is átrágjuk magunkat. Végig-kísérhetjük a bop és a cool születését, a hatvanas évek útkeresési törekvéseit, a hetvenes évek elektromos irányzatainak a kibontakozását egészen a nyolcvanas évek polifóniájáig. Fölvillannak olyan alapvető figurák, mint Charlie Parker, John Coltrane, Thelonious Monk, Gil Evans, illetve a Davisnál fiatalabb zenészgeneráció azon tagjai, akik az ő zenekaraiban lettek ismertek, mint Wayne Shorter, Herbie Hancock, Keith Jarrett, Joe Zawinul, John McLaughlin, Tony Williams, Jack DeJohnette és még sorolhatnám. Megismerhetjük a dzsessz infrastruktúráját, a klubok, lemezkiadók, producerek, koncertszervezők világát. A társművészetek hatását oda és vissza. Sartre, James Baldwin, Boris Vian, Jack Kerouac, Juliette Greco. A beatirodalom, a képzőművészet és elsősorban a film kapcsolódá-sait. Nem is gondolnánk, hogy milyen fontos az eizensteini montázs vagy éppen Godard hatása Davis hetvenes évek eleji hangfelvételeinek öszszeállításában. Ami elsősorban egy Teo Macero nevű producer - mondhatnánk vágó - érdeme.
És persze végigkövethetjük "a dzsessz Picassójának" életét - itt elsősorban a gyakori stílusváltásokra, a nagy terjedelmű életműre és a macsózásra utalnánk. Vicces vagy abszurd anekdotákon, városi legendákon, kanonizálódott vicceken és az őt közelről ismerők visszaemlékezésein keresztül kirajzolódik egy bizarr zseni arcképe, küzdelmei a betegségekkel, a kábítószerekkel és azzal a pusztítással, amit maga körül végzett. Miközben bokszolt, festett és szerette a Ferrarikat. Egyszer azt mondta: felhívom magam, és csak annyit mondok, pofa be!
Szwed nem értékel, nem ítélkezik, hanem elemez. Az arányokat és a távolságot jól tartja a művész az alkotás és a reflexió között. Könnyen olvasható az anyag, de nem árt hozzá, ha korszakonként legalább egy alaplemezt ismerünk. Ha többet, az már bónusz. Meg eleve: csak a lényeg nem ismerhető meg a könyvből. Hogy ki volt valójában Miles Davis, s miért tűnnek időtállónak a jobb munkái a halála után huszonöt évvel.
Ezt mindenkinek magának kell levennie. A zenéből.
Cartaphilus Kiadó, 2005; fordította: Szász Csaba; 550 oldal, 4980 Ft
beKöpések, találatok
"Akadályokat állítok, barikádokat, amilyeneket az utcákon szoktak, csak én trombitával." (M. D.)
*
"Csak úgy maradhat valaki fiatal, ha rossz az emlékezőtehetsége." (M. D.)
*
"Akik nem változnak, hamarosan olyanok lesznek, mint a népzenészek: múzeumokban játszanak és díszseggfejekké válnak." (M. D.)
*
"Egy dzsesszrajongó meghal, és találkozik Szent Péterrel, aki elviszi őt egy dzsesszklubba. Ott észrevesz egy feketébe öltözött alakot, aki a közönségnek háttal játszik. >>Az kicsoda?>" - mondja Szent Péter -, ő az Úr. Azt hiszi, hogy ő Miles Davis. (J. S.)
*
"Davisnél az élet a zene útjában állt." (J. S.)
Ajánlott lemezek
Birth of the Cool, 1949 (Ahogy a cím is jelzi, a cool alapvetése. És tényleg. Elegáns, hűvös kamarazene.)
Kind of Blue, 1959 (A klasszicizáló dzsessz betetőzése. Kiváló szólistákkal, mint John Coltrane, Cannonball Adderley, Bill Evans. Egy hangot sem lehetne belőle elvenni bántatlanul.)
Sketches of Spain, 1960 (Csillogás, Andalúzia, bikaviadal, rafinált big band hangzás, és talán itt szól a legszebben Davis trombitája.)
Miles in Tokyo, 1964 (Az alapdarabok - mint a könyv címét adó So What - a továbbgondolás jegyében. Ifjú titánokkal és Sam Riversszel tenorszaxofonon.)
Nefertiti, 1967 (Új repertoár, sztenderdek nélkül. Elmélyült anyag egy újabb nagy csapattal: Wayne Shorter, Herbie Hancock, Ron Carter, Tony Williams.)
A Tribute to Jack Johnson, 1970 (Brutális erő és nagy szabadságfok elektromos hangszerekkel és sok vágással. John McLaughlin riffjeitől beszakadt a konzervatívok feje.)
Agharta, 1975 (Az utolsó igazán jó anyag, ahol Stockhausen és Woodstock világa Davis műhelyében végtelen folyamatzenébe olvad.)
