Minden tudományágnak megvan a maga bibliája. A folkloristák minden bizonnyal Vlagyimir Jakovlevics Propp két, talán legjelentősebb dolgozatát, az 1975 óta magyarul is olvasható A mese morfológiája és a nemrégiben megjelent A varázsmese történeti gyökerei című munkáját tartják az éjjeliszekrényen. Persze nem árt, ha minden valamirevaló irodalmár és etnográfus is gyakran lapozgatja ezeket a könyveket; az első a strukturalista irodalomtudomány egyik legélve-zetesebb olvasmánya és vitaindító alapja (bár többen úgy tartják, "a strukturalizmus ma már nem divat"), a második a genetikus vizsgálat szép példája, az adott műfaj eredetét és keletkezésének történeti hátterét igyekszik feltárni. Vlagyimir Jakovlevics nem az egyetlen üdvözítő igazság letéteményese,
csupán egy szerény,
alapos, tárgyával (stb.) szemben alázatos, kitartó és fegyelmezett tudós - és ez nem kevés. Főleg egy olyan korban (A varázsmese történeti gyökerei 1946-ban jelent meg oroszul), amikor a mesékről is mint "termelési módok" leképezéséről kellett beszélni, Frazert pedig ajánlatos volt "burzsoá tudósnak" titulálni, aki nem képes osztálytudatának keretei közül kilépni.
A varázsmese történeti gyökereinek jelen kiadása egy igazi "szerelmi" fordítás alapján készült. A kézirat évtizedeken keresztül pihent Istvánovits Márton fiókjában; akit érdekelt, felkereshette a neves mese- és mítoszkutatót, aki a szerzőhöz méltó szerénységgel tolta a delikvens elé a tekintélyes géppapírköteget (814 oldal). A kötet szerkesztője, Hermann Zoltán pedig ugyancsak a szerzőhöz méltó alapossággal bogarászta újra a hivatkozásokat és számozta át az Afanaszjev-féle mesegyűjtemény besorolásait. De mindez kiderül a szintén Hermann jegyezte utószóból, amely - bár személyes meggyőződésem szerint egy könyv utószava leginkább lehetőség, ha akarom belelapozok, ha akarom, nem - jelen esetben kötelező olvasmány.
Éppen ezek a hivatkozások, vagyis az általuk jelölt számos példa okozza az olvasónak a legnagyobb szívfájdalmat. Egyrészről irigykedve és csodálattal telve olvassuk őket - "hogy szedte össze?" -, mert ahhoz, hogy mindezekhez a forrásokhoz hozzáférhessünk, illetve -juthassunk, még ma, az információs társadalom korában is minimum (mese)hőssé kell válnunk, és átkelnünk az Üveghegyen vagy az "perenciás-tengeren (orosz szemmel a Harmincadik földön), amelyeken túl még ott áll a csontlábú (azaz antropomorfizálódott) Jaga vagy a ki tudja, hány fejű sárkány. Másrészről pedig azért irigyeljük Proppot, mert ő az összes idézett me-sét végigolvashatta. Persze gondos mazsolázgatással mi is megpróbálhatunk közülük néhányat összerakni, de lényegesen egyszerűbb volna a helyzet, ha nem csak a Világszép Vaszilisza (mert ennek a Prekrasznajának vannak ám druszái) és a Békacárkisasszony (Carevna-Ljaguska) figuráit ismerhetné a magyar gyerek. De sebaj, Fanyűvőnk, hál' isten, nekünk is van, sőt Hollófernyigesünk is, ami meg nekik nincs ilyen direktben. Ki ne lenne kíváncsi például A taknyos kecske történetére (Afanaszjev 277)?
A Propp által feltárt történeti gyökerek rámutatnak, hogy a va-rázsmese, és nem csak az orosz (a Morfológia óta tudjuk, hogy ez a mesék szerkezetéből adódó kategória), többek között mese és mítosz viszonyát, a rítus elbeszéléssé alakulásának állapotait tükrözi élet és halál nagy kérdésein keresztül. Hiszen a beavatási rítusoknak is részben az volt a céljuk, hogy az ifjak valami túlvilági tudás morzsáinak birtokába jussanak, átlépjék azt a határt, amelyet talán éppen
a sárkányok fejedelme véd,
aki leggyakrabban elnyeli a hőst, hogy aztán kiköphesse. Propp munkájában ennek a motívumnak a körüljárása mutatja legtisztábban magát a fejlődési folyamatot, ugyanakkor a kifejtés közben számos részletet is megtudhatunk a korábbi sárkánykutatásról: A sárkány és a kohászat című szakmunka kifejezetten tudománytörténeti csemegének tűnik.
De nem csak a Morfológia, Propp e későbbi könyve sem mentes a vitatható állításoktól. Ilyen például az Ámor és Psyché mesetípus önkényes kiemelése, a hosszú ház az ő felfogásában igen hangsúlyos motívuma vagy a nővérke alakjának kissé erőltetett értelmezése, amelyeket a tudós hamar feledtet az olvasóval, amint bebizonyítja, hogy az elrablott lány mindig az erdei rablóbanda vezéréhez tartozik, hiszen keresztet cserél vele. Dosztojevszkij sem a kisujjából szopta.
Proppnak életében nem kevés próbatételt kellett kiállnia, de vé-gül elvégezte a "nehéz feladatot". És ha a vándorlása végén a cárkisasszony kezét nem kapta is meg, legalább a koponyáját nem tűzték a kerítés lécére, és besétálhatott a Harmincadik birodalomba, az igazi halhatatlanok közé.
L'Harmattan, "Szóhagyomány", 2005, 400 oldal, 3000 Ft
