Az elmúlt 15 évben harmadszor, de végre remekre sikerült magyarra fordítás Pék Zoltánnak köszönhetõ. Az Agave azonban kicsit bizonytalan lehetett a könyv várható sikerét illetõen, ezért három irodalomtörténész sem nyelvileg, sem hangulatilag nem oda illõ, és teljesen felesleges magyarázkodását is a regényhez fûzte. Kár.
- szami -
Agave Könyvek, 2005, 217 oldal, 2280 Ft
*****
Mozart Jubileumi kiadás - Zongoraversenyek Nagy ötlet, hogy a Deutsche Grammophon most részben kibõvítve je-lenteti meg 1956-ra, azaz Mozart születésének 200-ik évfordulójára idõzített egykori gyûjteményét. Az öt zongoraversenyt és két zenekari kísérettel ellátott rondót tartalmazó 2 CD kétségtelen szenzációja Clara Haskil (1895-1960) játéka. Eddig is tudtuk, hogy a mûvésznõ a kor, vagyis a negyvenes-ötvenes évek talán legnagyobb Mozart-elõadója volt, de a most közreadott felvételek bízvást nevezhetõk elbûvölõnek. Mindjárt a nyitó szám (F-dúr zongoraverseny, K. 459) lenyûgöz hihetetlen plaszticitásával, tökéletes szólamvezetésével, kevés pedált használó, ám ennek ellenére káprázatos színgazdagságával. Haskil (és persze a karmester, Fricsay Ferenc) az apollói, a nem démonikus Mozartot részesíti elõnyben, az ellentétek nagy kibékítõjét, a világ végsõ harmóniájának hitét sosem feladó klasszikust. Ettõl persze nem lesz neutrális vagy túlzottan steril az elõadás, mindössze emberi, mondhatnánk, ha ez a szó még jelentene manapság bármit is. De maradjunk mégis ennél, se a hidegfejû-tudományos "régizenélés", se a vadromantika-túllihegés nem képes felülmúlni ezeket a felvételeket. Noha akaratlanul is magukon viselnek bizonyos historizáló vonásokat. Ilyen például Haskil elõadásában a C-dúr zongoraverseny (K. 415) eddig szinte teljesen ismeretlen rögzítése, melyen a nagyszerû Luzerni Fesztivál Vonóskarát Rudolf Baumgartner vezényli. Az "a quattro", azaz a fúvósokat és az ütõhangszereket mellõzõ, pusztán a vonósokat foglalkoztató partitúra elõadásakor mindössze 13 zenész játszik a zongora mellett. Ez talán túlzás, viszont lehetõséget ad Haskilnak, hogy minden képzeletet felülmúló frazírozási képességét, tiszta billentését a vég-letekig tökéletesítse. Szintén Baumgartner dirigálásával roppant figyelemre méltó az elfeledett svájci hölgy, Margrit Weber elõadása (A-dúr zongoraverseny, K. 414). És ne feledkezzünk meg a mi Fischer Annie-nkról sem, aki két hangversenyrondót játszik Fricsay kíséretével.
Fricsay Ferenc (1914-1963) a fõhõse annak a másik két CD-nek is, melyen néhány nagy és sokat játszott szimfónia (a három utolsó, a "Haffner") mellett a c-moll adagio és fúga, az Egy kis éji zene és a Szabadkõmûves gyászzene hangzik fel. Kétségbeejtõ, hogy Fricsay még ötven sem volt, amikor távozott a világból. Ám rövid életideje alatt "saját" zenekarával, a berlini RIAS rádióadó együttesével szinte sokkolta az ötvenes évek nemrég más sokkokat megélt német hallgatóságát. Megvolt benne Karajan fanatizmusa, a gõgje és gõze viszont már nem, birtokában volt Karl Böhm precizitása, kottaismerete a jeles osztrák kimértsége nélkül, végül pedig rendelkezett Furtwängler szuggesztivitásával, noha soha nem akarta misztikus ködök felé csábítani hallgatóságát. Bár a szabadkõmûves zenében, Mozart egyik legfélelmetesebben modern partitúrájában ezt is eléri, noha a lehetõ legpóztalanabbul. Csak lépegetnek a szólamok, aztán észrevétlenül elfogja az embert valami metafizikus szorongás. De van feloldás: a Jupiter-szimfónia zárófúgájával vagy a "nagy" g-moll szimfónia menüettjével Fricsay belovagol velünk a Paradicsomba.
- csonta -
Universal/Deutsche Grammophon, 2006, egyenként 2 CD
Mindkettõ *****
Üvegtigris 2. Kezdetben vala az Üvegtigris, az "ízirájder, öcsém". És látá a rendezõ, Rudolf Péter, hogy a film mûködik, népszerû, így arra jutott, miért ne lehetne belõle még egy. És nagy szerencséje volt neki, avagy érzéke hozzá, mert az egész estés hosszúságú Szeszélyes évszakok-variáns lényegében egy nagy, igazi történet nélküli poéncsokor volt, amit bármikor és bárhányszor lehet folytatni (ki tudja, egyszer még sorozat lesz belõle). Komikus hajlamú színészeinknek úgyis fekszik ez a jól megszokott, bohózati alapokra építõ humor és elõadásmód, Reviczkytõl Gáspárig mindig ugyanaz. Hogy ez a film és ez a verzió jobb az átlagnál, az annak az arányérzéknek köszönhetõ, aminek birtokában a rendezõ-fõszereplõ alkalmasint túl merte hajtani a szituációkat, megtalálta a kellõ ritmust, és így többé-kevésbé jól hozta ki a kusturicás-formanos alapszínekbõl a maga kevercsét. A senki földjén céltalanul heverõ lakókocsis büfé és tulajdonosa, illetve a helyi legények öniróniában tocsogó, persze szeretetteljes története (nem ártana amúgy egyszer elgondolkodni ennek a vígjátéki alapállásnak a hazugságain) szerencsére pontosan tudja, hol a helye, csak nagy ritkán ködlik fel egy nagyobb ívû szimbólum vagy allegória rémképe, de hál' istennek még idejében kinyit valaki egy sört, vagy káromkodik egy jóízût. A poénok amúgy elegyes minõségûek, kiemelendõ Méhes László részeg jelenete, de a nagy parádéban lassan fáradni kezd a film, talán néhány perctõl jobb lett volna fájdalmas búcsút venni a vágóasztalon, ám a vége felirat után mégsem keserû a szájíz.
- dercsényi -
Bemutatja a Budapest Film
***
BREAKESTRA: HIT THE FLOOR A történet még a nyolcvanas évek végén kezdõdött Los Angelesben: sok más kölyökhöz hasonlóan a leendõ zenekarvezetõ/producer Miles Tackett is ekkor fedezte fel a funkot - hol máshol, mint éppen az akkori legjobb hiphoplemezeken. Mindez nem is csodálható, elvégre a hiphop a régi funkyszámok kiállásaiból kiszedett és beloopolt hangmintákra épült - ráadásul ekkor jött el a pillanat, amikor az egész szcéna valósággal rávetette magát a hetvenes évek fekete zenei örökségére. Hosszú ideig éppen a hiphop tartotta életben a funkot is - míg az utódok neki nem láttak maguk is olyan zenét játszani, amelyet addig csak a régi vinileken hallhattak. Miles Tackett például a kilencvenes évek végén kezdett együtt zenélni a maga tíztagú funk-zenekarával, s már elsõ lemezük, a Stones Throw-nál kijött Getcho Soul Togetha is jelentõs sikert hozott számukra. Most pedig itt az új lemez, a Hit The Floor, és ez már tényleg mindent visz: nem hiába jegyezte meg számos zenész/producer kollégájuk mintegy álmélkodva: ez teljesen úgy szól, mintha 72-ben járnánk. Pedig a recept végtelenül "egyszerû": úgy kell saját, nagyon erõs számokat írni, hogy ne lépjük túl a kánon határait - ennek megfelelõen kell minden, ami egy jó kis régi sulis funkybandában létfontosságú: precíz ritmusalap, egy remek gitáros, briliáns fúvósok és markáns vokál - s mit ad isten, a Breakestrában ez így mind, egy helyen megtalálható. Teljesen felesleges egyenként számokat kiemelni - mindegyik teljesen rendben van: elkezded hallgatni, és nem bírod abbahagyni.
- minek -
Ubiquity/Deep Distribution 2005
*****
Rubicon, 2005/10-2006/1. "Ki ez az ember?" - teszi föl a kérdést címlapján a történelmi magazin, s hogy mi célból, arra a választ a fõ rész bevezetõ írása adja meg: "Ne féljünk Hitlertõl!" Hanem ismerjük meg, racionalizáljuk a szörnyûséget, ily módon is immúnissá válva a rettenet ellen. A remek tanulmányok azonban nem gyõznek meg arról, hogy nem kell félnünk. És éppen azért nem, mert teljesítik a vállalt feladatot, a Führer dedemonizálását. Ám nem valamiféle emberarcú Hitler képe bontakozik ki elõttünk, hanem azé a Hitleré, akirõl az alapos, nagy anyagismerettel készült dolgozatok sorra hántják le az okkal-ok nélkül ráaggatott mitikus tulajdonságokat. S így még hátborzongatóbb az egész; mert ahol magát a Sátánt sejtette eddig a halandó, ott voltaképpen nincs más, mint egy személyiségzavaros - de nem õrült - ember. Akit sok más mellett az elvetélt és soha ki nem élhetett érzelmek és mûvészi ambíciók formáltak azzá, aki lett; no meg az oly sokszor idealizált Habsburg-monarchia és az akkori Németország közege. A kitûnõ dolgozatok Hitler személyiségjegyeit többek között családjának titkai, politikai nézeteinek kialakulása, a nõkhöz való viszonya, a bunkerben töltött utolsó napok rekonstruálása alapján analizálják. Latens homoszexuális volt-e, mint azt sokan tartják, vagy csupán az átlagnál femininebb férfi? Egyáltalán: érdekes-e ez sorsának alakulásában, s ha igen, miért? A Rubicon a tõle megszokott színvonalon jeleníti meg a 20. század történelmét leginkább befolyásoló históriai alakot.
B. I.
Ára: 789 Ft
*****
Balanescu Quartet: Maria T Alexander Balanescu zenéje közel húsz éve jeleníti meg a kelet-európai gondolkodást a klasszikus, elektro- és popzenében, így aztán román származása ide vagy oda, a honfitársának érezheti minden térségbeli ország közönsége. Az egykor a Ceausüescu-rendszer elõl Izraelbe menekülõ, majd New Yorkon át Londonban kikötõ "prímás" 1987-ben hozta létre kvartettjét, mégpedig olyan zenei látásmóddal, amire kénytelen volt felfigyelni a világ kortárs- és könnyûzenéket kedvelõ fele egyaránt. Bár elsõ szenzációjuk az 1992-es Kraftwerk-projekt volt, a popzene megszállottjai mégis az 1989-es Pet Shop Boys-turné vendégeként tartják számon Balanescut, vagy a David Byrne-nel, esetleg John Lurie-val való kollaborációit kedvelik. A lényeg, hogy sokak szerint neki köszönhetõ, hogy a kilencvenes évektõl kikopni kezdtek a zenébõl a stílusokat meghatározó címkék.
Szóval Balanescu nem kis név, és bár elég gyakran látni Magyarországon, nagyon várta most is a közönség, hogy meghallgassa legújabb, Maria T címû projektjét, amelyben a gyermekkora óta csodált román ikon, az 1963-ban elhunyt Maria Tanase dalait használta kiindulásul.
Kár, hogy az osztrák Klaus Obermaier videoinstallációiból kevés derült ki errõl a diktatúráktól meg nem félemlített hõsnõrõl. Inkább a meghökkentõre manipulált archív felvételek, néhány igen mulatságos birka meg az egyhangú elektronikus sorminták játszották a fõszerepet.
Ezzel szemben a korabeli román hangfelvételek jól össze lettek passzítva Balanescu zenéjével, más kérdés, hogy a Mûvészetek Palotájának történetében elõször mintha nem lett volna tökéletes a hangosítás. S hogy jó legyen a vége: a produkcióhoz csatlakozó ütõs, Steve Arguelles, aki már külsõre is meghökkentõ volt, ugyanis Pierre Richard és a fiatal Woody Allen keveréke, teljesen felfrissítette Balanescuék muzsikáját.
- sisso -
Nemzeti Hangversenyterem, január 12.
****
Európa gyermekei... Úgy kezdõdött, hogy elírtam valamit a múlt heti tévésmaciban. Egy cseh dokumentumfilm címét. A szépség vásárából (korszellemhez hû infótéjtmentová darab arról, hogy mi mindent lehet beadni, s mennyiért a cseh nõknek, hogy kielégítsék megfelelési kényszerüket - azóta megnéztem) A szépség városa lett, s elábrándoztam hülyén, milyen jó is lenne, ha Prága helyett Cesky Krumlovról szólna a mese - nem szólt. Viszont a hétvégén mégis lett szerencsém az m1-en Krumlovhoz, még ha a "Mi vagyunk a csehek" címû rövidfilm magyar szövege szemérmesen el is hallgatta, hogy ott járunk - igazuk volt, végül is a világörökség része, ha bemondták volna, nyilván örökösödési illeték fizetendõ, de nem ez a lényeg. Hanem az, hogy utána rögtön lement a "Mi vagyunk a franciák", mibõl egy sorozatra következtetni. Errõl van szó, a fenti címû széria alap-ötlete pofonegyszerû, Európa 21 (mér' pont ennyi? az ismertetõ szerint a jelenlegi s leendõ uniós államok - biztos tudnak valamit) országának gyermekei mondják el, mit kell tudni az õ hazájukról. Kinek mit kell tudni? Nos, ez a látott két rész alapján aligha eldönthetõ. A gyerekeknek mit kell tudni? A felnõtteknek? A cseh gyerekek, az annyuk szemit, lenyomták például egy nyári egyetemi kurzus komplett "cseh reáliák" fedõnevû tananyagát. Magyarán az összes közhelyet Csehországról a száztornyú Prágától a hû, de jó sörön (nem lehet elég korán kezdeni, én a becherovkát meg a fernetet sem hagytam volna ki a helyükben) át egészen a jéghokiig a maguk kis mutálás elõtti hangján, bele a képünkbe. Az teljesen nyilvánvaló, hogy egy gyerek ideje jó részében nem Európában gondolkodik, hanem Deli csokiban, ha például cseh. A franciákról meg annyit tudhattunk(tak a gyerekek) meg, hogy a labdarúgásban mindenük az utánpótlás-nevelés, már pendelyes kortól. (Ebben lehet is valami, hisz ki ne emlékezne Napóleon vagy XVI. Lajos híres bon mot-jára: "A labda gyerek!")
Izgatottan lessük a folytatást. Kik is?
- smaci -
***
