A fotográfia hagyományos műfajától a szerzői fotográfiáig alcímet viselő kiállítás a német DZ BANK 15 éves gyűjtőtevékenységének egyfajta lenyomatát mutatja be. A kizárólag fotográfiákból álló gyűjtemény félezer művésztől körülbelül 5500 művet tartalmaz, Budapesten ebből több mint negyven művész képei láthatók. A kiállítás címében a kurátorok (Luminita Sabau és Baksa-Soós Vera) kissé öncélú elméleti fejtegetéseinek esszenciáját ismerhetjük fel: mintha különlegességként, újdonságként fedeznék fel a "párbeszéd és állásfoglalás", vagyis a tudatos kommunikáció szándékát a kiállított művekben. Márpedig aligha feltételezhető bármelyik kortárs fotóművészről, hogy pusztán véletlenszerű emlékképeket, érdekesnek tűnő hétköznapi helyzeteket dokumentál, vagy elillanó személyes pillanatokat fogdos össze valami esetleges lepkegyűjteménybe; hogy ne volna tisztában a kezébe vett médium természetével, azzal, hogy a valóság és fénynyomokból szőtt "mása", síkba vetített kivágata nem azonos.
Persze nem szabad megfeledkezni a befogadó oldaláról sem, amely akár a nyelvnyújtogató, exhibicionista szertelenséget is hajlandó művészeti állásfoglalásnak tekinteni. A kiállítás induló fotósorozatát jegyző Andy Warhol az "anything goes" jegyében éppúgy készített bulvárcímlapra vagy "családi" fényképalbumba illő csoportképeket, mint mélyen személyes portréfotókat. A fényképein feltűnő hírességekkel (Salvador Dalí, Ultra Violet, Truman Capote stb.) szemben Gottfried Helnwein Face sorozatának darabjai, további ismert személyek portréi függenek. Ha már - kézbe vehető képjegyzék híján - arcfelismerő képességünkben bízva azonosítottuk az elénk vetett képmásokat (köztük Mick Jagger, Lou Reed, William Borroughs, Charles Bukowski, Leni Riefenstahl portréját), nincs több feladatunk: a kurátorok biztos kézzel vezetnek át a portré-, táj- és városképek, a filmes látásmódon átszűrt vagy konceptuális művek "dzsungelén". A készen kapott útvonal műveit összekötő tematikus vagy formai egybecsengések felismeréséhez nem kell szakértő szem - ezért e kiállítás bárkinek ajánlható.
Nem mellesleg olyan, jelentős művészek alkotásaival találkozhatunk, mint Joseph Beuys, Christian Boltanski, David Hockney, Ilya Kabakov, Robert Mapplethorpe, a kiállítás hívóképét adó Tracey Moffat, Robert Rauschenberg, Cindy Sherman, John Waters (a Rózsaszín flamingók kultfilm rendezője), s a kiállított anyagba szerencsésen illeszkednek a három magyar művész (Hajas Tibor, Gerhes Gábor és Németh Hajnal) munkái is. A művek mérete széles skálán mozog, az 1 cm3-es plexiüvegre vitt, kék színben játszó berlini városképektől (Anatolij Shuravlev) a kisebb szobányi, a falak egészét beborító installációig (Teresa Hubbard-Alexander Birchler: Gregor szobája). Érthető módon, de kissé túlreprezentált a műalkotásokról készült dokumentumfotó - Kabakov vagy Mario Merz installációit, Beuys akcióinak elillanó részleteit, Les Levine fogyasztói kultúrát kifigurázó plakátjait (Imádkozz a gyarapodásért, Szerezz többet, Fogyassz, vagy elpusztulsz) nehéz is másként bemutatni -, de láthatunk olyan szövegnyomatokat, amelyek eredetileg komputeres "használatra" készültek: az egyetemisták a számítógéphez mint afféle mai jósdához járultak a jövőre vonatkozó, egyébként soha meg nem válaszolt kérdéseikkel (Jochen Gerz: A Berkeley-jóslat).
Maradva a kiállítás címénél, a művészi fotográfia feladata valóban lehet az, hogy párbeszédre, állásfoglalásra késztesse a befogadót azáltal, hogy folytonosan az orra alá dörgöli az elfojtott, ki nem beszélt tényeket (Boltanski halotti maszkká nagyított-dermesztett fotói a harmincas években készült zsidó gimnáziumi tablóképről), hogy felmutassa a környezetünkkel kapcsolatos visszásságokat (Inge Rambow - utóbb rekultivált - meddőhányókról készített felvételei), hogy leleplezze a politikai emlékművek ürességét (Sybille Bergemann fotósorozata a berlini Marx-Engels-szobor felállításáról), vagy akár az is, hogy groteszk formában - kutyusokból - alkosson újra alapjeleket: betűket, számokat (William Wegman). De legalább enynyire az is, hogy ismeretelméleti, konceptuális kérdéseket tegyen fel a kép mibenlétével kapcsolatban (Hajas Tibor), hogy rámutasson a valóságos tárgy, a róla készült festmény és a mindkettőt egyszerre megörökítő fénykép érzékeny kapcsolatára (David Hockney), a leplezetlenül nézelődő múzeumi látogatókat megleső fényképész analóg, voyeur pozíciójára (Thomas Struth). Hogy kicsavarja és más megvilágításba helyezze az ismert ikonográfia-típusokat - fürdőgatyás művészönportré egy Caspar David Friedrich romantikus, végtelenbe táguló tájaira emlékeztető köd- és párafüggöny, valamint egy bekeretezett, üres semmi előtt (Gerhes Gábor). És hogy bemutassa azokat az ártatlanul elítélt embereket, akiket a tanúk éppen a róluk készült fényképek alapján azonosítottak (Taryn Simon). A fotó áldozatait, a fénykép hatalmát.
Ludwig Múzeum - Kortárs Művészeti Múzeum, nyitva június 10-ig, kedd-vasárnap, 10 és 20 óra között
