Magyar Narancs: Hogyan kezdett tudatosan foglalkozni a természet, a környezet hangjaival?
David Toop: Volt egy emlékezetes pillanat még egészen fiatal koromban. 14-15 éves lehettem, a nagyszüleim házában töltöttem a nyarat, és az egyik végtelenül hosszúnak tűnő délután megvilágosító erejű felfedezés ért. A környezetemben minden a legnagyobb rendben volt: a közelben vonat zakatolt, a szomszédban házőrző kutya ugatta a járókelőket, a távolban füsti fecskék repdestek, a nagyszüleim szobájából pedig valami nagyon korai dzsesszmuzsika szólt gramofonon. Egyszer csak elhallgatott a zene, bennem pedig felerősödtek a mikrokörnyezetem hangjai. Éreztem, hogy valami megváltozott: mintha külön hangsávon hallanám a vonat kattogását, a fecskeszárnyak csapdosását és az utca zajforrásait. Tudatosan figyelni és szabályozni kezdtem: a kutyaugatást kiszűrtem, az utcazajt háttérbe állítottam, a többit pedig felerősítettem. Álomszerű állapotba kerültem, mint egy önjelölt hangmérnök hallgattam a hangokat és zajokat, de még ennél is nagyobb megvilágosodás volt az, amikor elcsitult minden körülöttem. Tisztán hallottam a csendet. Csak később tudatosult bennem, hogy ez az élmény megváltoztatta az érzékelésemet a külvilággal, a minket körülvevő környezettel szemben.
MN: Létezik tökéletes hang? A csend lenne az?
DT: Nem tudom, hogy mit jelent a tökéletes hang, és azt hiszem, nem is kell törekedni arra, hogy rátaláljunk. Annyira különböző és sokrétű hangokkal találkozunk akaratlanul életünk során, hogy a csend csakis jótékony hatású lehet. A hang a valóságban tart bennünket, akkor is érzékelnem kell, amikor nincs kedvem figyelni, hallgatni. A csend viszont kivételes, nincs mindig velünk. Meg kell becsülni, mert eljuthatunk vele más tudatállapotba, ha nagyon akarunk.
MN: Ahogy a könyvében ön is idézi, Brian Eno már 1975-ben arról beszélt, hogy "azt hiszem, afelé tartunk, hogy a zenét és a rögzített hangot ugyanúgy opcionálisan használjuk, mint manapság a színeket: egyszerűen a környezet színezésére vagy diagrammatikusan, vagy hogy hangulatunkat már-már tudatalatti utakon-módokon megváltoztassuk". Ez mintha ma fokozottan aktuális lenne.
DT: A zene célja minden korban a kikapcsolódás, a feltöltődés és az élményszerzés volt. Nagy általánosságban ma is ez az első szempont, de egészen könnyen elsajátítható az a képesség is, hogy tudatosan hallgassunk egyszerű, természetes vagy mesterséges hangokat. Az akusztikán, az atmoszférán van a hangsúly: az ambient zene nyugalmat áraszt, a cél az, hogy gondolkodásra késztessen. Sokféle elnevezés született már ezekre a zenékre: environmental music, electronic listening music, chill out, ezek többé-kevésbé fedik a valóságot. A lényeg azonban az, hogy az ambient a nyitottságról szól. Bármiből lehet zene, és bármit hallgathatunk zeneként. Teljesen más a kapcsolat az alkotó és a hallgató között, ez egy sajátos, alternatív hallgatási mód.
MN: Lehetséges, hogy ez a műfaj volt az előfutára a nyolcvanas-kilencvenes évek nagy elektronikus zenei robbanásának?
DT: Igen, az ambient volt az egyik szál, a másik pedig az a vonal, amelyet a különböző amerikai garage, techno és house dj-k lemezei képviseltek. Ennek eredményeként jött létre valamikor a kilencvenes évek elején Angliában az a zenei mozgalom, amelyet a popsajtó rave műfajként tart számon. Aztán az már egy másik történet, hogyan fejlődött ki ebből a drum'n'bass, a breakbeat és a többi elektronikus zenei forma. Most már nem is tűnik annyira furcsa csavarnak az, hogy idővel az élő hangszerek és az ének is csatlakozott az elektronikához, mondjuk a Chemical Brothers esetében.
MN: Zenekutatással foglalkozik, a London College Of Communication vendégelőadója, cikkeket ír többek között a Wired magazinnak, mindemellett még rendszeresen jelentet meg ambient lemezeket is. A zenével átadható az elméleti tapasztalat?
DT: A kettő kiegészíti egymást. Nem helyezem egyik tevékenységemet sem a másik elé. Számomra az a legfontosabb, hogy elinduljon a párbeszéd - a gondolatok és vélemények megvitatása érdekel a zenében és a tudományos munkámban is.
MN: Tanítható az ambient zenekészítés és kreativitás?
DT: Nem hiszem, hogy a kreativitás tanítható lenne. A zene tudományos vizsgálata, a zenekutatás tanítható, de a megfelelő zenekészítéshez már további adottságok is szükségesek. Az ambient előállítása is csak a felületes hallgatónak tűnhet könnyűnek és magától értetődőnek, pedig ugyanúgy érzékenységet és alázatot kíván, mint más, hagyományos műfajok.
MN: Kollázsszerűen használ zajokat, hangokat a vécélehúzástól kezdve a rovarzümmögésig. Mi az, ami megfogja egy hangmintában? Mi az, amit keres egy hangban?
DT: Minden hang érdekel, ami természetes. Hangok, melyeknek révén jobban halljuk a csendet. Hangok, amelyek azonnal hatnak, és nem késztetnek minket összpontosításra, elemzésre vagy beskatulyázásra. Hallani a hangokat, az egy nagyszerű dolog, de még lenyűgözőbb tapintani, szagolni, megfogni őket.
MN: Hogyan kezdett együtt dolgozni Brian Enóval?
DT: Amikor 1974-ben az angol kísérleti hangszeresekről szóló könyvet szerkesztettem, elküldtem neki néhány, a kötet alapjául szolgáló hanganyagot. Már korábban is ismertem Brian munkásságát, így természetes folyamat volt, hogy közösen kezdtünk dolgozni, és az első, általam szerkesztett ambient lemez is az ő kiadójánál (Obscure Records - H. M.) jelent meg. Ez volt a New And Rediscovered Music Instruments.
MN: Megváltoztatta a hozzáállását?
DT: Bizonyos értelemben igen, de inkább azt mondanám, hogy közös nevezőre kerültünk, hatottunk egymásra. Egyre intenzívebben hallottuk és hallgattuk a környezetünket. Briant sokan csak a Roxy Music tagjaként és több világhírű zenekar, például a U2 producereként ismerik, pedig neki köszönhető az ambient, nem beszélve arról, hogy sok mai elektronikus zenei műfaj vagy előadó máshogy szólna az ő munkássága nélkül.
MN: Az első könyve, a Rap Attack 1984-ben jelent meg. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?
DT: Nem igazán találtam önmagam. Különböző okok miatt válságos időszakot éltem át akkor. Nem ment az írás, és a zenére sem tudtam igazán koncentrálni. Amikor elkezdtem vizsgálni az amerikai hiphop afrikai eredetét, végre találtam egy vezérfonalat, amin elindulhatok. Sikerült átvészelnem ezt a nehéz időszakot, ráadásul el tudtam mélyedni a hiphopkultúrában és annak gyökereiben. Azóta már a harmadik része is megjelent a Rap Attack sorozatnak.
MN: A digitális technológia, a fájlcserélők és a zeneszerkesztők korában elvileg tényleg bárkiből lehet (afféle sufni- vagy barkács-) zenész. Nehezebb most eredetit alkotni?
DT: Mindig is nehéz volt alkotni, Debussy vagy Stockhausen korában ugyanúgy, mint a mai modern technológiák segítségével. Az igazán újító vagy előremutató tehetség a modern technokultúrán is átjöhet. Nem hiszem, hogy könnyebb vagy nehezebb lenne ma igazán átütő kompozíciót, zeneművet létrehozni. Az viszont kifejezetten izgalmas, hogy 2007-ben gyakorlatilag bármilyen zenekultúrával vagy műfajjal megismerkedhetünk. Tavaly Észtországban jártam, és egy nagyszerű nagyzenekarral ismerkedtem meg. Ez a zenekar ma már könnyedén eljuthat a világ bármely pontjára a világháló révén, ez elképzelhetetlen lett volna mondjuk az ötvenes években.
MN: Ugyanakkor fennáll a veszélye annak, hogy túladagoljuk magunkat zenével.
DT: Nemcsak zenével, hanem elsősorban információval. Pont ezért gyakran tartok szüneteket befogadóként. Vannak olyan időszakaim, hogy egyáltalán nem hallgatok zenét, ettől feltöltődöm.
MN: Könyvében Brian Eno kifakad a számítógépek miatt: kitiltotta a digitális technikát a stúdióból, mondván, hogy csak elveszi a zenészek figyelmét.
DT: Az már elég régen volt, szerintem mára megváltozott a véleménye. Nagyon fontos az analóg technológia, de ma már nem tudjuk megkerülni a számítógépeket a zenekészítés során. Amíg megfelelő attitűddel és szaktudással használjuk a gépeket, addig nem kell elköteleznünk magunkat egyik technológia mellett sem, a kettő együtt működik.
MN: Nem tervezi, hogy újra együttműködik Enóval?
DT: Nem szoktam előre megtervezni, hogy kivel dolgozom, de Briannel tartjuk a kapcsolatot, és még az is elképzelhető, hogy összeülünk majd.
MN: Figyelemmel kíséri az elektronikus zene kísérletező vonalát, olyanokat, mint Aphex Twin, Squarepusher, Venetian Snares?
DT: Azt nem mondanám, hogy megvan az összes lemezük, de nagyjából követem a fiatal experimentális előadókat, és szeretem is a zenéjüket. Egészen szélsőséges és őrült ritmusokat és hangmintákat képesek összehozni. Aphex Twint egyébként tanítottam is, ő egy igazán tehetséges és kellő mértékben kattant figura.
Hó Márton
Köszönet Pándi Balázsnak az interjú megszervezéséért.
David Toop: Hangok óceánjaDavid Toop mondhatni élő klasszikusnak, egyszemélyes intézménynek számít a nyugati zenei világban - nálunk meg egészen mostanáig nagyjából semmit sem tudott róla a nagyközönség. Éppen ezért sokat köszönhetünk Zöld Istvánnak, aki vette a fáradságot, hogy magyarra fordítsa és kiadja Toop egyik legnagyobb hatású könyvét, a Hangok óceánját. Toopot nyilvánvalóan az akkori idők elektronikus zenei forradalma inspirálta az írás során, ám ő ennél jóval mélyebbre próbált ásni. Azt kutatta-kereste, ami az előző száz év bizonyos zenei irányzatait összeköti, hívják azokat a skatulyázás mesterei kortárs komolyzenének, dzsessznek, rocknak, dubnak, indusztriálnak, acid house-nak vagy ambientnek. Látszólag csaknem szabad asszociációs technikával építkezik, a könyvet hirtelen gondolattársítások, hely- és idősíkváltások tagolják - megijedni persze nem kell, ha odafigyelünk és nem veszítjük el a fonalat, az elbeszélő rendre beláttatja velünk, hogy nem volt értelem nélkül való a megtett gondolati út. Amúgy pedig gátlástalanul önti ránk az adatokat: jól ismert nevek, akikről meglepő dolgokat tudhatunk meg, kevésbé ismertek, akiknek érdemes utánanézni, egykori koncerthelyszínek, kocsmák, klubok, chill-out szobák, amelyeknek szinte egyetlen emléke már csak ez a könyv. És felsoroltatnak az elektronikus zene pionírjai a kilencvenes évek elejéről: némelyik mára szupersztár a klubvilág diszkógömböktől súlyos egén, másokat meg már el is felejtett a publikum - e könyv tanúsága szerint érdemtelenül. Toop már a bevezetőjében világossá teszi, mi is érdekli a zenéből: leginkább azok az alkotások, melyek a sodródás fogalmával írhatók le, s melyekben a struktúra alig vagy minimális mértékben jelenik csak meg. Nem zenei kategóriákról értekezik, hanem éppen ezek folyamatos eróziójáról, ami megkönnyíti a folyamatos fúziókat és bizonytalan kimenetelű átmeneteket. Nem kanonizált zenetörténetet ír - a narrációja nyilvánvalóan vitatható, ám a szuggesztivitás, amellyel a maga verzióját sugalmazza, tényleg kivételes. Amikor a maga sajátos logikája radikálisan egymás mellé vagy inkább sajátos hálómintába rendezi Sun Rát, Ellingtont, Hendrixet, Zappát, Stockhausent, Lee Perryt, Varése-t, a KLF-et, az Orbot, Brian Enót, Satie-t, Coltrane-t vagy éppen Aphex Twint, akkor persze a hagyományos kánon értelmében szentségtörést követ el, ugyanakkor óriási kezdőlökést ad a befogadó számára ahhoz, hogy a továbbiakban minden szempontból másként gondoljon a zenére. S persze ne felejtsük: leginkább befogadásra ösztönöz - az olvasó előszedi rég nem hallgatott régi hanghordozóit, sőt újabbakat szerez be, elvégre zenéről írni/olvasni jó, hallgatni viszont arany. - minek - Doppelgänger, Budapest, 2006, 318 oldal, 2600 Ft |
