Zene

"Büszke vagyok arra, hogy fiúkkal is merek focizni, szerintem bátor vagyok." "Nekem a szabadság mindig színes." "Mentsetek meg!" Az utóbbi mondat nem 12 éves roma lányok önvallomása, hanem egy fényképre festett szövegbuborékban olvasható egy tűzfalba vágott ablak fölött egy sarki közértben. "Fotótúrán" vagyunk a Magdolna-negyedben: a Műterem kávézó a Tavaszmező utcában, pékség a Karácsony Sándor utcában, bútorbolt, egyiptomi kifőzde és hasonló helyszínek. A Kesztyűgyári Közösségi Ház őszi "részvételi fotóprojektjében" 12-14 éves, nyolcadik kerületi fiatalok kaptak fényképezőgépet a kezükbe, a képeket megbeszélték, aztán a fotózás különféle tematikus irányokban haladt tovább: család, barátok, szabadság, félelem.

Budapest Főváros Levéltára azért tud kellemes meglepetést is szerezni, amikor alkalmanként olyan kiállítással rukkol elő, amely nemcsak egy szűk szakmai körhöz szól (vö. a vízjelek története), hanem minden, a budapesti városképre érzékeny ember számára érdekes lehet.

A norvég minifesztiválon nem meglepő módon az improvizáció volt a fő irányvonal. Az első - és a legnagyobb tömeget vonzó - koncertet Sidsel Endresen énekesnő és a szaxofonos Hckon Kornstad duója adta, amely a norvég dzsessz két generációjának egymásra találásáról beszél.

A nagyközönséghez is eljutó kortárs trash-filmek (egykor) jó nevű rendezői számára a kikacsintós irónia volt úgyszólván a gumikesztyű, amellyel a bőrüket óvták, amikor könyékig hatoltak a szeméthegybe. Ragadozóhalas kis mocsokságában a Magasfeszültséggel pár éve feltűnt Alexandre Aja viszont sikerrel igyekszik elhitetni velünk, hogy nem fél a ragadós foltoktól.

című novellagyűjteményének két fő vállalása van, amelyek a könyv kettős vonzerejét jelentenék. Először is, a sztárügyvéd szerző saját praxisából válogatott esetei magára a véres rögvalóságra nyitnak ablakot, miközben besurranhatunk az igazságszolgáltatás zárt ajtói mögé, egy igazán hozzáértő szakember köpönyege alá rejtőzve.

Az elektronikus zenekészítők régi vágya volt, hogy felhasználják a klaszszikus "szomorúzene" eszköztárát és metodikáját - ám a kísérletezés eredményeként létrejött "öszvérek" nemcsak terméketlenek maradtak, de gyakran váltak gúny tárgyává is. Ám most akadt három jóravaló német, aki megmutatta, hogy a probléma abban állt, hogy mindeddig fordítva ültek a lovon. Brandt, Brauer és Frick olyan repetitív szerkezetű kompozíciókat játszik "élőben", akusztikus hangszereken, melyek bonyolult, többszörös rétegzettségű ritmikai szerkezetük dacára afféle house-számokként állnak össze a 4/4-es ritmusokra különösen kiélezett agyunkban.

Radikális változásokat sejtettek az Isten Háta Mögött tagjai az új lemezük felvezetése során. Először a tavaly nyáron megejtett tagcsere után - Bokros Csaba helyére Sándor Dániel került - kezdték el szellőztetni, hogy a megüresedett gitárosi posztra érkezett új zenésznek elsődlegesen billentyűsi feladatokat szánnak (Sándor eredetileg az Esclin Syndóban is szintetizátorosként fungált), másrészt az elsőként közzétett új dal, a Közkút is vegytisztán elektronikus hangszerelésű szerzemény volt. Utóbbi teljesen megosztotta az Isten Háta Mögött rajongótáborát - a szélsőségesebbek egyenesen temetni kezdték a zenekart -, de pár nappal később a zenekar elismerte, hogy a Közkutat csak amolyan médiahackjelleggel hozták nyilvánosságra, és szándékukban sem állt feltenni a lemezre.

Egy régi recept, a "boy meets girl" kisegíthet a bajból. De az alapbetegséget - hogy A cseresznye íze, a Hol a barátom háza? rendezője belátható ideig nem készíthet több iráni filmet - nem gyógyítja. Abbasz Kiarosztami már átköltözött, de még nem lakta be Európát, ahol mások a kulturális kódok, nagyon mást jelent az intimitás és az erotika, feltehetően mást a férfi-nő kapcsolat vagy a személyes történet.

Retró vígjáték zenével - áll a cím alatt a szabatos műfaji meghatározás, és huncut legyen mármost, aki ezek után mást várna a József Attila Színház új produkciójától, mint amit az nyújtani ígér. Olyasforma derűs időutazást tehát, amihez az angyalföldi teátrum egyszerre kínál autentikus tárgyi környezetet, sok évtizedes hagyományt és tőrőlmetszett szocializmus kori játékmodort. "Ez az a ház, ahol semmi se változik / Ez az a ház, ahol áll az idő..." - éneklik felénk a színpadról Koncz Zsuzsa hajdani slágerét, s ha tán e sorokat vonakodnánk is egy az egyben a tisztes játszóhelyre érteni, azért az nyilvánvaló, hogy a József Attila Színház hangulata a távolodó félmúltat idézi. Hogy vajon tudatosan őrzi és ápolja-e ezt az ómódi hangulatot, vagy pusztán nem képes szabadulni tőle, az természetesen vita tárgya lehet, ám az aligha megkérdőjelezhető, hogy az 1962-es mozifilm színpadi változata gond nélkül helyet talál magának, s azután vígan meg is él a színház deszkáin.

A szombathelyi Weöres Sándor Színház A kis lord című előadásának ifjabb nézői aligha tudják, hogy egy bizonyos Frances Hodgson Burnett nevű angol hölgy vagy százhúsz évvel a Harry Potter megszületése előtt modellezte ezt a későbbi karriertörténetet, a J. K. Rowlingét. Ja, és voltaképp modellezte - némi változtatással, persze az írói szabadság jegyében - saját, nagy sikerűvé vált gyerekregényének, a Little Lord Fountleroynak a szüzséjét is. Az ő családja is elszegényedett az apja halála után, kivándoroltak Angliából Amerikába, ott írta meg a regényt, amellyel óriási sikert aratott, gazdag lett, majd visszatért gyerekkora színhelyére, vett egy házat - de nem élt boldogan, mint ama bizonyos kis lord, mert az élet mégsem habos torta.

Képzeljük el a középkorú, csuklyás Nike pulóvert viselő főhőst, amint a Los Angeles-i Doheny Plazában található, puha bézsekkel és szürkékkel berendezett panorámás lakásában, egy pohár Grey Goose-szal a kezében hallgatja a közeli Abbey bárból felhallatszó Duran Durant és a Sunset Boulevardról felszüremlő zajokat. Ha nehéz elképzelni, írjuk be egy internetes keresőbe a fenti tulajdonneveket, s máris előttünk a regény miliője;

Kierkegaard romantikus líraelmélete szerint a költő olyan, mint a Phalarisz izzó bikájába zárt áldozat: iszonytató hangon üvölt a fájdalomtól, de a panasz artikulálatlan kiáltásai csodálatosan harmonikus zeneként érik el a hallgatóság fülét. Valami hasonló történt a francia Jacques Roubaud-val is;

A kiállítás talányos címe kettős jubileumot takar: a tárlat zárónapján épp hetvenedik születésnapját ünneplő Pauer Gyula negyven éve készítette első pszeudomunkáit, illetve a magyarországi szobrászat és konceptuális művészet radikális megújításaként értékelt, a pszeudo gondolati magját kifejtő manifesztumot. A paueri pszeudo progresszivitásának látszólag ellentmond, hogy az 1970 és 1981 között keletkezett műveket és dokumentációjukat az MTA központi épületének Művészeti Gyűjteményében, a magyar tudományos élet vászonra vitt nagyjainak körében tekinthetjük meg - ennek oka azonban az, hogy 1996-ban Pauer belépett a "művészakadémikusok" körébe (tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának). A helyszín adottságai miatt a kiállítás inkább a művészettörténészek, valamint a filológia iránt érdeklődők számára lehet inspiráló, hisz' erőteljesen háttérbe szorul az a vizuális erő, melyet a közönség a 2005-ös Műcsarnok-beli életmű-kiállításon megtapasztalhatott.