Sokáig tűnődtem, miként kezdhetnék e beszámolóba, s lám, milyen frappánsan túlesem rajta. Háromnegyed nyolckor értem a PeCsába, a Warpigs már túl volt magán, a másik vendég épp ott tartott, hogy fucking night, amikor óvatlanul bemerészkedtem. Az ő nevüket nem ismertem eddig, de hogy ne csak nekem legyen jó, most megosztom: My Own Victim; mindenki a saját felelősségére érkezhet ezután. A Mezőtúri Rockfesztivál tehetséggondozó színpadán hallani a hardcore ennyire szellemtelen mutánsait, bár azok nem árulnak ilyen jópofa pólókat: Kentucky Hardcore felirat a csirkekeltető Fried bácsival. Ennyit erről a problémáról, az pedig, hogy mennyiért lehettek a Biohazard előzenekara, úgyis üzleti titok. Meg nem is érdekel olyan nagyon.
A Biohazard szerződése kikötötte: a biztonságiak nem akadályozhatják meg, hogy az ifjúság felmásszon a színpadra, és hogy levetődjék róla. Szomorkás, a fölöslegesség érzésével vívódó in-kalosok kóvályognak csarnokszerteszét, márpedig első osztályú zúzda volt kibontakozóban odafönn. A Biohazardé, azt gondolom róla, még nem időtálló muzsika (bár így együtt a két különböző stílusú énekes és gitáros most sem ígéret csupán). A színpadon viszont baromi jó, Toldi Miklóshoz bírnám csak hasonlítani: bivalyerős, de lágy szívű. A Biohazard egy idealista zenekar. Azt mesélik a tagjai, magukba szippantottak egy csomó mocskot Brooklynban éppúgy, mint a föld körül turnézva, így lehettek "elkötelezettjei egy jobb világ megalkotásának". Sok számuk szól "az élet igazán rohadt dolgairól, de ezek felszabadítóak. Kiabálni, sikoltani és ugrálni kell, ez a végső formája a boldogsághoz vezető terápiának."
Hát ugrálni (bocsánat: divingolni) kellett a PeCsában. Aki meg nem bírt magával, azt szépen arra kérték, menjen haza. (Egy biztonságist kellett, ha jól hallottam.) Akárhogy is: felelősséggel tartozni a kirobbantott energiáért - ez bizony példaértékű dolog. Így eshetett meg, hogy miközben a színpad hátsó fertályán ezerrel tépett a hardcore, az önfeledt meló, elöl a menedzsment koordinálta a felkapaszkodókat: csak szépen, sorjában, erre tessenek, uraim.
Azok meg boldognak festettek valahogy. Lám, milyen kár, hogy én ilyen suta, felmentett vagyok.
F. D. J.
Petőfi Csarnok, március 9.
