A (rettenetesen hangzó) címben természetesen kérdés rejtőzik, nem is egy. Először és nyilvánvalóan: mi a modern? Azután - kimondatlanul, de következésképpen - magaviselet-e vagy viselkedésminta; mellék- vagy főnév-e, s mettől meddig tart időben, tartalomban, meritumban?
A kérdésekben visszafelé haladva, s a Művészetek Palotája és a Nemzeti Színház közötti tértébolyban meg-megállva arra juthatunk, hogy a tág-keblű válogatás értelmében minden modern, ami az ötvenes és a kilenc-venes évek között a képzőművészet-ben történt: modern a német Joseph Albers puritán színmezőfestménye (1954), amint az a kongói Chéri Samba etno-poszt-szoc-realista műve (1988) is, modern a lengyel Henryk Berlewi kinetikus reliefje (1963) és az amerikai Roy Lichtenstein zománc-hotdogja (1964) is, a fogalom keretei tehát korlátlanul feszíthetőek évtizedeken keresztül, s rugalmasak az érvényt, a tartalmat illetően is. Hogy modernnek, modernistának, a modernséget vállalónak lenni mit is jelent, nos, erre már sokkal kevésbé lehet egyszerű választ találni. A feladat éppen azért válik-vált egyre bonyolultabbá, mert a fogalom olyannyira tággá, kezelhetetlenül elomlóvá lett, hogy gyakorlatilag szétoldódott, mindenre kiterjedő figyelmével, mohó expanziójával önmaga érvényét oltotta ki. Modern gondolat (volt?) az önmagára utaló szín és éteri színmező univerzalizálása, kiterjesztése a térbe (most Yves Klein monokrómjai láthatók végre), s az objektív, épített struktúrák szisztematikus vizsgálata is (például a német Hilla és Bernd Becher fényképei révén); modern a pop-art és modern a concept-art...
Viszont, s ez elég érdekes, a posztmodern - a kiállítás szervezői és rendezői szerint - például nem modern. Azok a művek, melyek kis erőszakkal posztmodernként is értelmezhetőek (a belga Wim Delvoye tetovált disznóbőrei és a francia Jean-Marc Bustamente ornamentalista gyakorlata), szerényen, minden szempontból csöndeskén utalnak ugyan a nyolcvanas évek festői és szellemi féktelenségére, attitűdjük mégsem elég radikális ahhoz, hogy illusztrálhassák a modernizmus antipodusát, mely - úgy tetszik - annyira kiment a divatból, hogy már említést sem érdemel. Némi önmeggyőzéssel akár be is láthatom, hogy igazuk van, azt azonban sehogy sem értem, miért nem modern semmi, ami 2000 után történt (a legutolsó munka 1999-ből való: a horvát Julije Knifer minimalista műve).
Talány tehát nemigen van, a rejtély kulcsa, a titok megfejtése ennyi: minden modern (amire azt mondjuk). Vagy már semmi sem az, hanem minden önmaga, bár ezt eddig is tudtuk, s azt is, hogy ez a tudás sem segít semmiben.
Ami mármost - az ideológián túl - a kiállítást illeti: a válogatás egyszerre egyértelmű és talányos, magyarul: mélyen szubjektív, s ezt nagyon rokonszenvesnek találom annak ellenére, hogy számomra olykor teljesen érthetetlen. Amint magának a rendezésnek a koncepciója, a tárlat dramaturgiájának meghatározása is opálos homályba merül. A kurátorok - a horvát Zelimir Koscevic, a francia Catherine Grenier és Tímár Katalin - egyrészt erősen horvát "érdekeltségű" szempontokat érvényesítettek (a kiállítás Zágrábból érkezett), s bár ezzel egyáltalán nem jártunk rosszul, az arányok természetesen némiképpen eltorzultak. Ez tehát érthető, s még azzal sincs semmi baj, hogy az elmúlt ötven év művészeti szcénáján fellépő, korszak-meghatározó figurák - Warhol, Beuys, César vagy Nam June Paik - mellett meghatóan másodlagos szereplők is felbukkannak, olykor talán valami utólagos hitelesítés okán, máskor egy-egy művészi gondolat "tömegességének" illusztrálása miatt. Ilyen például a műcsarnoki francia kiállítás után itt ismét reprezentált Gérard Deschamp, akinek a Ludwigban látható, női fűzőkből összerótt munkája (1960) különös (talán, sőt valószínűleg véletlen szülte) érvényt kapott most, mert bár kései, mégis erős magyar reflexeket váltott-válthatott ki Méhes László és mások művei révén. Felfoghatatlan viszont, hogy miért kerültek be az anyagba jelentős, nagy művészektől jelentéktelen munkák. Napjaink egyik legnagyobb mestere, a francia Christian Boltanski 1990-es Raktára
lapos közhely,
melynek - bár nem hiszem, hogy ezért hozták volna ki a raktárból - egyetlen értelme: az élet megelőzi a művészetet, a szagtalanított kilós, a konzervált turkáló csak halvány visszfénye lehet a büdös valóságnak.
A nagy, majd' száz művet magában foglaló kiállítás "szerkezete" sem igazán érthető. Sajátos ritmust ad az anyagnak a francia Ben Vautier "vallomásos" tábláinak váratlan felbukkanása itt meg ott, s ha ő nem dereng föl, ellenritmust ad a tereknek a nem nagyon fontos lengyel-francia André Cadere hat farúdja, melyek egymástól elválasztva tökéletesen eljelentéktelenednek. És titok, miért került szomszédságba egymással a már rajongva említett Klein két monokrómja a kitűnő holland Jan Dibbets konceptuális fotóival, mit keres Berlewi az amerikai fluxusművész, Georg Brecht környékén, s egyáltalán, miért válnak el egymástól azonos korszakbeli, szellemileg összetartó munkák.
De ezek részletkérdések, s persze nem oltják ki az élmény erejét: ha nem is koherens, de valódi anyagból összeállt tárlattal nyitott a Ludwig Múzeum, mely most már arra keresheti a választ, mennyire modern a talány.
Ludwig Múzeum, május 15-ig