Aki egyszer megmártózott a metál mélyebb bugyraiban, többé nem szabadul! - tartja a norvég mondás. Aki nem hiszi, hallgassa meg a Slayer Reign in Blood című lemezét. Fél óra az egész, de nem is kell több... - persze vannak, akik még próbálkoznak.
A Paradise Lost például 1990 óta ontja a korongokat. Két klaszszikus albummal feltalálta a gótikus doom-death stílust (Lost Paradise, Gothic), majd a kilencvenes évek közepén a heavy metal vizein érte el karrierje csúcspontját (Icon és Draconian Times). Ám elkövette azt a hibát, hogy egy multicéghez szerződött, tagjai rövidre nyíratták a frizurájukat, fekete selyeminget öltöttek, és megpróbálták lekopírozni a Depeche Mode-ot. Ezért előbb a rajongótábor ejtette őket, majd az EMI is - a Hos című lemez ugyanis nagyjából húsz vevőnek kellett a világon. Nick Holmes és csapata azóta minden koronggal a nagy visszatérést hirdette meg, így a Bronski Beat Small Town Boyának feldolgozását is csak a japán verzióra merték feltenni 2002-ben.
S ezzel el is érkeztünk a történet legújabb fejezetéhez, a súlyosan tömör Paradise Lost címet viselő albumhoz (mely június 12-én a Sportszigeten is elhangzott). Viszsza a gyökerekhez, a banda újra a régi és így tovább. A közel egyórás anyag a zenekar minden eddigi korszakából felvonultat néhány stílusjegyet, mégis koherens. A kamaszkori, hörgéssel kísért nyomasztó világfájdalom az évek során elegáns melankóliává formálódott; a hangszerelés profi, a dallamok fülbemászóak, a gitár ejtette könnyek szinte kifolynak a hangfalból - csak az a bökkenő, hogy ezt már eljátszották párszor. A Paradicsom magára talált, de merre tovább?
*
Iránymutatásban az Audioslave elődzenekarai (Soundgarden, Rage Against The Machine) is az elsők között voltak a kilencvenes években. Amikor 2000 őszén a megmondóember-énekes Zack de la Rocha otthagyta a Rage-et, kevesen gondolták volna, hogy az ugyancsak parkolópályára került grunge-szupercsapat idolja, Chris Cornell érkezik a zenészek mellé. A debüt-lemez 2002-ben jött ki, immár Audioslave néven, és nagyjából olyan lett, amilyennek mindenki várta: a szikár rage-es hangzás megmaradt, s Chris erőteljes hangjával időnként még jobban is ütött. Az idén azonban már sokkal inkább a grunge-é a főszerep, kábé a Soundgarden Superunknown-időszakából, ami önmagában még nem lenne baj. Csakhogy ezek a számok - vezesse bár a lemez az eladási listákat - egyszerűen unalmasak, patetikusak, tele rockallűrökkel és utánérzésekkel (mint a Worms Black Sabbath-os riffje). A rockzene lényegét, az eredendő nyerseséget csak itt-ott csíphetjük el - például a rage-esen durva és disszonáns Man or Animalban vagy a kellemesen pszichedélikus The Curse-ben, ami kellemesen emlékeztet Chris fájdalmasan szép szólólemezére (Euphoria Morning, 1999).
Jó lenne tudni, mit gondol róla Zack. Azon mindenesetre meglepődhetett, hogy egykori bandája május 6-án Havanna főterén adhatott koncertet. Hiszen annak idején mégiscsak ő volt a "felelős" a rage balos nézeteiért.
Sony-BMG, 2005; Interscope, 2005
