Ablak Tibetre. Kortárs tibeti elbeszélők (könyv)

  • Gy. B.
  • 2008. június 26.

Zene

A noran köteteit recenzáló írásainkban oly sokszor tettük már szóvá a kiadványszerkesztés hiányosságait, hogy ezúttal az a fair, ha a jelen antológiát fordító és szerkesztő Madaras Takács Réka dicséretével indítunk
A noran köteteit recenzáló írásainkban oly sokszor tettük már szóvá a kiadványszerkesztés hiányosságait, hogy ezúttal az a fair, ha a jelen antológiát fordító és szerkesztõ Madaras Takács Réka dicséretével indítunk: világos stílben megírt tanulmányával, a beválogatott írók rövid életrajzaival és a novellákhoz fûzött lábjegyzeteivel értõn kalauzolja az olvasót ebben az ismeretlen világban. A mûvek persze ezek nélkül is érdekesek, már csak a Tibetet körüllengõ misztika miatt is; és a spanyol nyelvû mágikus realizmuson edzõdött magyar közönség alighanem ezekben az alkotásokban is díjazza a modernitás és az õsi hagyományok egyidejû jelenlétét. De az úton levés, a valahová megérkezés vágyának a motívumát, amely szervezõ eleme majd mindegyik novellának, csak a szerkesztõi utószó ismeretében érthetjük meg igazán. Mert mit tekintsünk tibeti irodalomnak? A tibeti származásúak Tibet-tematikájú, de kínai nyelvû mûveit, amiket a tibetiek nem akaróznak tibetinek tekinteni? A tibeti nyelven írt mûveket, amik viszont jóformán nincsenek is? Vagy azt, amit a tibeti olvasók is elfogadnak tibeti irodalomnak? Valószínûleg mindezek összességét, hiszen a nyugati értelemben vett széppróza alig néhány évtizedes csupán, mivel az irodalom közegét, a nyelvet, korábban egyszerûen nem használták erre. Ez a probléma önmagában is rendkívül izgalmas, és egyfajta kulcsot ad a közölt darabokhoz, valamint íróik fura életvilágához, nap mint nap átélt dilemmáihoz.

Noran, 2008, 304 oldal, 2999 Ft

*****

Figyelmébe ajánljuk

Aki úton van

Amikor 2021 nyarán megjelent Holi, azaz Hegyi Olivér első lemeze, sokan egy újabb izgalmas hazai rapkarrier kezdetét látták az anyagban.

A franciák megértették

Ritkán halljuk az isteneket énekelni. Néhanapján azonban zongoráznak, szájharmonikáznak és még gitároznak is. Legutóbb Párizs elővárosában, Boulogne-Billancourt-ban, a Szajna partján álló La Seine Musicale kulturális központban történt ilyen csoda.

Hitler fürdőkádjában

Lee Miller a múlt század húszas–harmincas éveinek bevállalós top divatmodellje volt, igazi címlaplány, de festette Picasso, fotózta és filmezte Man Ray, utóbbi élt is vele, és mentorálta mint fotóművészt.

Csaló napfény

Igaz, hamis, tény, vélemény, valóság és fikció. Ilyen és ehhez hasonló címkéket sietünk felnyalni a ránk zúduló információhalom darabjaira, hogy a kontroll, a rend illúziójával nyugtassuk magunkat és ne kelljen szembesülnünk vele, hogy nem létezik bizonyosság, csak kellően szűkre húzott nézőpont.

 

Gyilkosok szemlélője

A két évtizede elhunyt Roberto Bolaño minden egyes műve a költészet, a politika és a vadállati kegyetlenség együtthatásairól szól, az író regényeiben és elbeszéléseiben vissza-visszatérő karakterekkel, a költészet és a világ allegorikus megfeleltetésével olyan erős atmoszférát teremt, amelyből akkor sem akarunk kilépni, ha az hideg és szenvtelen.

Hús, kék vér, intrika

A folyamatosan az anyagi ellehetetlenülés rémével küszködő Stúdió K Színház jobbnál jobb előadásokkal áll elő. Az előző évadban a Prudencia Hart különös kivetkezése hódította meg a nézőket és a kritikusokat (el is nyerte a darab a legjobb független előadás díját), most pedig itt van ez a remek Stuart Mária. (A konklúzió persze nem az, hogy lám, minek a pénz, ha a függetlenek így is egész jól elműködnek, hiszen látható a társulatok fogyatkozásán, hogy mindez erőn túli áldozatokkal jár, és csak ideig-óráig lehetséges ilyen keretek között működni.)