Zene

Nem unatkoztam és nem maradtak bennem indulatok, csak egy apró hiányérzet, valami vágy az egész estét betöltő Gothár- nagyjátékfilm iránt, ami helyett a Paszport igazi, szabadidős ujjgyakorlat, és aki azt mondja, hogy erőtlen és halovány, annak nincsen igaza. Nem akarom, hogy igaza legyen. Az persze érezhető, hogy nem volt tele pénzzel és idővel, de levette a dolgot, és ennek megfelelően alakította a filmet: rövidre és kevés szereplősre, mert kicsiben és pasztellben is tud gondolkodni.

Visszatért hát a hírhedett Harvey-Cantor duó, s olyanok ők, mint a Bourbonok: semmit sem tanultak, bár talán még nem felejtettek el mindent. Emlékezzünk csak: 1997 táján, mikor a csapból is bigbeat folyt, (többek közt) ők voltak a nagy királyok: a Freestyle Noize (Uprock EP ugye) meg a Breaker Beats ász darabok voltak, nem is szólva a hatásvadász Audioweb-, Crustation- meg Wubble U-remixekről (Policeman Skank!, Purple!, Petal!). Azután ők is megcsinálták a maguk nagylemezét, az meg már túlságosan is töményre sikerült, tele volt a B-Boy Stance- meg Ruffneck-zsánerű bombasztikus slágerekkel, s végül egész életművüket tönkrejátszották a szemét díszzsokék. Közben jöttek-mentek a zenék, a két anglidióta meg visszajött és játszik, mintha sose múlna a gyermekkor. Az új lemez (Pressure Point) összességében nem rossz, például van rajta néhány kedves darab is, a többi meg nettó önismétlés - az viszont rokonszenves, hogy a léha zene királyai nem szálltak be a ki tud sújtósabb szubbasszust keresztezni a fűnyíró hangjával versenybe. A nyitódarab (Now Is The Time) például derekasan ringatja a fejet, azután egy szokásos tósztolás Tenor Flytól (mint később kiderül, műfajában még mindig ez a legerősebb), azután egy meglepi szám, amelyben egy bizonyos Petra nevű lány énekel, és a zene szép, mintha csak az angyalok hozták volna: szinte már indie-pop, jön is vissza a nyolcvanas évek, mint az árvíz, hiába a nyúlgát meg az impregnált disznóól. Navigator már erőtlenül szól a nyolcvankettes évjáratú putytyogások alatt, de azután vége lesz mindennek, mint a botnak: jönnek a slágernek szánt cuccok, amelyek egy pillanatra sem próbálnak/hagynak elgondolkod(tat)ni a lét rejtelmei felől, megy az ember be a közepébe, azután táncol és felejt, a maradék úgyis törlődik reggelre. A slágerblokk után a végére megint elhatalmasodik a tósztolás, ami magában persze nem is lenne oly nagy baj, csak hát fiaink ezt már nem bírják sem pucával, sem cérnával - mi tagadás, mi sem: a teljes hetvenvalahány perc egy ültő helyből történő befogadása szinte lehetetlen feladat egy eltévedt és unatkozó hegymászó számára is, bár a fagyhaláltól talán megvéd. De panaszkodjunk bár, a Freestylers immár intézmény, amelyről évtizedek múltán hidakat, kisbolygókat és kétbillió lóerős űrdömpereket nevez el a hálás utókor.

Új sorozat indult az Örökmozgóban Villanófény címmel, a világ legkülönbözőbb pontjairól beszerzett premierfilmekkel. Az alkotók között akadnak független és elsőfilmesek, kísérletező fanatikusok meg olyanok, akik rangos fesztiváldíjak után is csak nehezen jutnak következő filmjük anyagi forrásaihoz.

Adzsesszben mostanában ritkábban lehet fuvolát hallani. Ha jól emlékszem, még a hetvenes években csendesült el, addig azonban volt vagy húsz erős éve, például Roland Kirknek, Charles Lloydnak, Joe Farrellnek, Jeremy Steignek és persze Herbie Mann-nek köszönhetően. ´t 1959-től tizenhárom éven át választották az év legjobb fuvolásának a Down Beat olvasói, és szerintem nem is tették rosszul - bár a lemezei közül nekem csak a (Supraphon-licencű) Memphis Underground volt meg akkoriban. Aztán, mondom, jött a recesszió; így hát amikor most utolért a kelet-európai gyökere, néhány hétig hagytam, hogy kifújja magát a polcomon.

és megint csak a Charlatans fúj "Ébresztőt" fenti korongja egyik szerzeményében. Mindhárom angol együttes albuma a közelmúltban jelent meg, s a felvételek még

A World Press Photo alapvetően egy szervezet, Hollandiában alapították az ötvenes években. Másodsorban pedig egyfajta szemlézése az adott - előző - év sajtófotó-termésének, kategóriákkal, díjazottakkal és helyezésekkel, valamint a nyertes művek világ körüli utaztatásával.

John Le Carré (eredeti nevén: David Cornwell), ez a roppant jelentős angol író, aki, mint hírlik, csak azért nem kap Nobel-díjat, mert ugyebár kémregényeket, vagyis a svéd kitüntetés szempontjából amolyan másodrendű irodalmi termékeket állít elő évtizedek óta, érzékenyen reagált az 1989 utáni változásokra. Új, a hidegháború utáni írói korszakában már nem a világdrámák foglalkoztatják, nem a kommunizmus és a demokrácia szembenállása (A kém, aki bejött a hidegről), nem az izraeliek és az arabok (palesztinok) reménytelenül befejezhetetlen küzdelme (The Little Drummer Girl, magyarul: Kettős szerepben), egyszóval nem korszakunk nagy és véres tragédiái. Szerzőnk legjelentősebb irodalmi tette George Smiley, a roppant ismeretelméleti szkepszissel, mi több, mélabúval dolgozó főkém alakjának megteremtése. Smiley reménytelen teremtménynek látta az embert, ezt

Már az első ütemeknél eldőlt minden. Ránki Dezső oly sok poézissel, a belső szólamok plaszticitása iránti elkötelezettséggel, a balkéz lopakodóan felfutó menetei iránti oly roppant odaadással indította az op. 27-es Esz-dúr szonátát, hogy a recenzens rögvest érezte, szép esténk lesz október 26-án az MTA zsúfolásig megtelt dísztermében. Köztudott, hogy párjával, az úgynevezett Holdfény szonátával együtt az op. 27. a quasi una fantasia megjelölést viseli. A koncert egész műsorának ez lehetett volna a mottója. Ránki a kevésbé szonátaszerű, a műfaj és a forma kanonizált ismérveit alig figyelembe vevő Beethoven-művekből rakta össze műsorát. Felületesen nézve inkább romantikus, mint klasszikus volt tehát a program, de Ránki a jelentős művészekhez méltóan gondoskodott arról, hogy a dolog ennél egy kicsit bonyolultabb legyen. Ugyanis a legkevésbé sem romantikusan adta elő ezeket a Beethoven-kor nyelvtana szerint meglehetősen formabontó kompozíciókat. Nem zúgatta össze a pedállal a futamokat, egy pillanatra sem hatott úgy, mint aki holdfényre vetett szemekkel zongorázik. És noha érzelmesen muzsikált, nem vált sohasem érzelgőssé, a látszólagos túláradás mellett folyvást fölmutatta a forma vasfegyelmét.

Ha Gounod Faustjával kapcsolatban nem ildomos Goethét emlegetni, a Romeo és Júliáról szólva még mélyebben hallgassunk Shakespeare-ről. A francia nagyopera mesterének nem volt erőssége a drámaiság, alapvetően a líra oldaláról fogta föl a robbanékony történetet. Az öt felvonás alappillére négy szerelmi kettős, amelyekben a címszereplők szenvelegnek, mint akiket kezdettől fogva elhagyott az életerő. Barbier és Carré librettisták úgy spekulálhattak, minek bíbelődjenek új történet kitalálásával, megspórolhatják a szinopszist. Gazdálkodtak a hozott anyaggal: szinopszisként kezelték. A jó angol szövetet (szöveget) eldobták, meglehet, az 1860-as években nem állt rendelkezésükre megfelelő "franc" fordítás (amúgy is megsértődtek volna a "franc bugyogón" - az eredetiben French slop), inkább a saját ihletükből bővítették-szűkítették az eredetit, például a nászéjszaka-jelenetben nem bírtak szabadulni a csalogány- vagy pacsirtadilemmától, a szerelmeseke kérdés eldöntésével töltik búcsúzkodásuk tetemes részét. Gounod különös kedvvel foglalatoskodott a hasonló kellemkedő részletekkel,

Varése művei néhány kamaramű kivételével nem tudtak igazán megkapaszkodni a koncertrepertoáron. Elsősorban persze a különleges hangszer-összeállítások miatt; ám e művek azért is kevéssé vonzóak, mert csak nagy ritkán van annyi elhivatottság, próbaidő, annyi odafigyelés, hogy az előadás kiérlelt, összeszokott, természetes legyen, hogy valóban: szóljon. Ritka az igazán jó Varése-produkció, még ritkább az olyan, amelyik újat is mond a művekről, s hozzátesz valamit előadói gyakorlatukhoz, mert megérti és közvetíti mindazt, ami szinte rejtjelezve van jelen a partitúrákban. Varése-nál a hangok önmagukban mit sem mondanak, mert mindig egy nagy összefüggés, az egész mű lényegét adó hangzási folyamat alkotóelemei csupán, szinte kétségbeesett kísérletek valami megfoghatatlannak a rögzítésére. Pusztán korrekt eljátszásuk alig ad vissza valamit az eredeti elképzelés merészségéből, nagyvonalúságából, érzékiségéből, ezért is oly bántóan szárazak, olykor csupán "karakterisztikusak" a Varése-interpretációk. Ha valaki nem keresi meg azt a fluidumot, ami a művek minden elemében jelen van, megreked azon a szinten, ahol e korszakos műalkotásoknak másodlagos vonásai tűnnek csak elénk, csupa olyasmi, amit már másoknál is (persze a legnagyobb kortársaknál: Sztravinszkijnél, Debussynél, Bartóknál, Schoenbergnél) hallhattunk.

Nekem az nagyon rokonszenves, ahogyan Alexander Balanescu (és vonósnégyese) berendezkedett a kortárs-, a könnyű- és a népzenét elválasztó senkiföldjén. Kraftwerk- és David Byrne-feldolgozások, Pet Shop Boys- és Miranda Sex Garden-koncertek, lemez a libanoni Rabih Abou-Khalillal, no és - a Bartók albummal kezdődően - egyremélyülő kapcsolat a Muzsikás együttessel. Ez a hegedűduóktól indulva odáig "fajult" mára, hogy a Millenáris Teátrumban a két zenekar közösen lépjen a színpadra.

Ha Brecht parabolájáról, A szecsuáni jóember című, álkínai környezetbe helyezett darabról kell írni, magából Brechtből is abszolválni lehetne a feladatot, annyi bölcsességet mondott-írt össze róla. De lehetne úgy is, hogy a sok bölcsességről dobbantva oda jutunk, hogy milyen szegényes volt az ő képzelőereje, mert ami itt ma folyik, arra már szó sincs, nemhogy példázat. Hogy egy embernek - esetünkben Sen Tének, az utcalánynak - a puszta túléléshez (hogy a "jóemberségről" már ne beszéljünk) Sui Tává, kőkemény érdekérvényesítő farkasemberré kell válnia, mert az istenek, a Fény fiai hülyeségeket követelnek, ez ma már semmi. A ma kérdése az: életben tud-e maradni Sui Ta, aki mégsem bírja teljesen levetkőzni a "senteséget"?

Az 1931-ben a Tatár Autonóm Köztársaság Csisztopol nevű városkájában született Sofia Gubaidulina sajnos meglehetősen ismeretlennek számít hazánkban, noha