A könnyűzenei show-k pirosan, zölden villódzó, gagyi lámpái osztoznak a bálterem csillogó kristálycsilláraival, alattuk fehér ingre vetkőzött, nyakkendős urak ugrabugrálnak gyermeki örömmel és enyhe szalonspiccel az arcukon, a színpadon velük egykorú, de nem épp elegáns öregfiúk nyomnak valami zeneszerű dolgot - győzött a forradalom, a bársonyos.
Prága, 1997. A cseh politikai elit polgári ellenállásból érkezett része, Václav Havel elnökkel az élén, egy estére ejti a protokollt, és nosztalgiázva visszabulizza magát 1977-be, amikor ugyanezt az épületet elvtársak uralták, ők pedig, ellenzéki értelmiségiek, börtönben ültek vagy épp mások bebörtönzése miatt tiltakoztak. A Charta ´77 huszadik évfordulóján a nyilatkozat hívei mulatoznak, a talpalávalót azok húzzák, akiknek az elítélése előhívta a nemzetközi visszhangra talált papírt: a Plastic People of the Universe (PPU).
H
Mindezt most a Budapesti ´szi Fesztiválba tagozódott Bohémia Fesztiválon láthattuk, filmen, az Örökmozgóban, illetve a Merlin Színházban. A Prágai Sörlovagrend, azaz Kocsis Péter és társai 1989, Bohumil Hrabal 75. születésnapja óta osztják meg honfitársaikkal rajongásuk tárgyát, a cseh kultúrát. Film, irodalom, zene, fotó, sör, becherovka. Nekik (is) köszönhetően járt itt, többek közt, Jiri Menzel, Ludvík Vaculík, Jáchym Topol, Jiri Stivin. Visszatérő szereplője a Bohémiáknak a Filip Topol vezette Psí Vojáci együttes, felléptek most is, ezúttal egy műsorban nagy elődjükkel, a PPU-val.
H
A film, melyben a kommunista hatalommal való bratyizás közelébe sem került társaság Havel és a régi haverok örömére, kvázi állami megrendelésre zenél, Jana Chytilová munkája (csak névrokona a 60-as évek klasszikus filmes nemzedékébe tartozó Vera Chytilovának). A 75 perces Plastic People of the Universe tökéletes dokumentumfilm: rockzenekart így érdemes társadalmi összefüggésekben bemutatni. Él a lehetőséggel, hogy felütésként Lou Reedet használhatja, aki elismerő szavaihoz személyiségének súlyát adván a világ nem cseh szakos szelete számára hitelesíti a filmet és annak hőseit.
Reed zenekara, a Velvet Underground 1968-ban példaként szolgált a Plastic People megalakításához, akárcsak Frank Zappa, akinek egyik számából ered a Plastic People név. A zenészek, a szellemi támaszuknak számító Ivan Jirous, az idős költő-filozófus, Egon Bondy és Havel feszesre vágott, lényegre törő mondataiból meg korabeli kép- és hangfelvételekből bontakozik ki a PPU - s egyúttal az igen bornírt Husák-rezsim - története. Amely méretes erőket mozgósít, nehogy pár fiatalember zaj és füst közepette megossza mélységesen rossz közérzetét más, hasonlóan érző, s közben mégis szórakozó fiatalokkal. Eme erőfeszítések csúcsát nem is annyira a bírósági ügyek jelzik, hanem az, hogy - mint "civil" riportalanyok szavaiból kiderült - még tanyákat is felgyújtottak, porig romboltak, ahol a Plastic People játszott, nehogy visszatérhessenek, nehogy mások is meghívják őket. Hivatalos engedély híján fellépéseiket a magánszférára, a baráti kör lakodalmaira korlátozták, illetve vidéki házakat kerestek, ahol, gondolták - mint kiderült, naivan -, majd hagyják őket békén muzsikálni. Így jutottak el egyik emlékezetes estjük színhelyére, Havel hrádeéeki birtokára.
H
"Éreztem, hogy komoly és igaz dologról, az élettapasztalat belsőleg igazán szabad artikulálásáról van szó, amit meg kell mindenkinek értenie, aki nem tompult el még teljesen. (...) Egyszerűen megéreztem, hogy az igazság ezeknek az embereknek az oldalán van, akármennyi vulgáris szót használnak is, ha földig ér is a hajuk. Ezekben az emberekben, lelkük legmélyén, kiállásukban és műveikben különös tisztaságot, szemérmességet és sebezhetőséget sejtettem; zenéjükben a metafizikus keserűség tapasztalata szólalt meg, de a megváltás utáni sóvárgás is. Úgy láttam, hogy ez a Jirous-féle underground megpróbál reményt adni a legszámkivetettebbeknek is." Václav Havel fogalmazott így egy maratoni interjúban, 1985-86-ban (Távkihallgatás; Tiltakozás, Interart, 1989).
H
Ama Havelnél tartott estén lépett először önálló produkcióval közönség elé Filip Topol, a zongorista. Tizenhárom éves volt 1978-ban, édesapja és Havel barátok, így került oda (fivére, Jáchym regényét a Kalligram hozta ki magyarul ´98-ban: Húgom), onnan pedig arra az útra, ahol mindmáig a PPU tagjainak atyai szeretete kíséri. Dalszövegei gyűjteményéhez a PPU szaxofonosa, Vratislav Brabenec írt előszót. Egymás mellett ültek a Merlinben a vetítés és a koncert közötti beszélgetésen, az asztal másik végén Müller Péter Sziámi, akit azért hívtak meg, hogy párhuzam legyen a két testvéri ország egykori undergroundja között. Egy levegőt szívtunk, jegyezte meg Topol, mikor Müller, tán a beszélgetés merevségét oldandó, bedobta Karel Gott nevét. Nem elhanyagolható különbségekkel, persze. Mi vonultunk be hozzájuk (amiért Müller, bárki bármit gondol, szerintem rokonszenves gesztussal, ezúttal kért elnézést, nem mintha ő tehetett volna róla), és őket üldözték a lecsukásig (amihez képest a Mülleréket kísérő rendőri figyelem, saját szavaival, számháborúsdi volt csak). Amilyen bájos volt a csehszlovák felszín (az éttermi videón peregtek gyermekkorunk kedves rajzfilmjei, a Kisvakond, a Moha és Páfrány, a Rumcájsz), annyira nem lehetett tréfa odaát szuverén művészetet művelni.
H
Ebben a koordinátarendszerben értékelendő minden hang, amely a plasztikemberek hangszereit és torkát elhagyta. Annak idején ritkán koncerteztek, minden alkalom egyedi volt, ezért szinte mindegyikre más műsort írtak. Most, részben új tagokkal (az egyik alapító, Milan Hlavsa, az év legelején, a díszbemutatót meg sem érve, ötvenévesen rákban meghalt) egy bő repertoár kis részét mutathatták be. Tökmindegy, hogy ebben én mennyi élvezetet találtam, a fontos, hogy ott, akkor és úgy megszületett, s képletesen és a szó szoros értelmében egyaránt túlélte azt a bársonyosan brutális országot.
Szőnyei Tamás