Film: Kémszínház (John Boorman: A panamai szabó)

szerző
- baz -
publikálva
2001/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

John Le Carré (eredeti nevén: David Cornwell), ez a roppant jelentős angol író, aki, mint hírlik, csak azért nem kap Nobel-díjat, mert ugyebár kémregényeket, vagyis a svéd kitüntetés szempontjából amolyan másodrendű irodalmi termékeket állít elő évtizedek óta, érzékenyen reagált az 1989 utáni változásokra. Új, a hidegháború utáni írói korszakában már nem a világdrámák foglalkoztatják, nem a kommunizmus és a demokrácia szembenállása (A kém, aki bejött a hidegről), nem az izraeliek és az arabok (palesztinok) reménytelenül befejezhetetlen küzdelme (The Little Drummer Girl, magyarul: Kettős szerepben), egyszóval nem korszakunk nagy és véres tragédiái. Szerzőnk legjelentősebb irodalmi tette George Smiley, a roppant ismeretelméleti szkepszissel, mi több, mélabúval dolgozó főkém alakjának megteremtése. Smiley reménytelen teremtménynek látta az embert, ezt

John Le Carré (eredeti nevén: David Cornwell), ez a roppant jelentős angol író, aki, mint hírlik, csak azért nem kap Nobel-díjat, mert ugyebár kémregényeket, vagyis a svéd kitüntetés szempontjából amolyan másodrendű irodalmi termékeket állít elő évtizedek óta, érzékenyen reagált az 1989 utáni változásokra. Új, a hidegháború utáni írói korszakában már nem a világdrámák foglalkoztatják, nem a kommunizmus és a demokrácia szembenállása (A kém, aki bejött a hidegről), nem az izraeliek és az arabok (palesztinok) reménytelenül befejezhetetlen küzdelme (The Little Drummer Girl, magyarul: Kettős szerepben), egyszóval nem korszakunk nagy és véres tragédiái. Szerzőnk legjelentősebb irodalmi tette George Smiley, a roppant ismeretelméleti szkepszissel, mi több, mélabúval dolgozó főkém alakjának megteremtése. Smiley reménytelen teremtménynek látta az embert, ezt

a tollatlan kémkedő állatot;

javíthatatlannak, akit legfeljebb arra lehet rávenni, hogy egy időre halassza el a családja kiirtását, hazája elárulását, és egyáltalán a földgolyó fölperzselését. Smiley még a tragédiák világában élt és dolgozott. A hidegháború befejeztével Smileynak nincs többé helye ebben a regényvilágban, el kell tűnnie a színről. Le Carré főhősével együtt levonta a konzekvenciákat, újból átgondolta Kierkegaard lassan 150 éves történetfilozófiáját: "Minden fennáll, de senki sincs, aki hinne benne. Az egész kor tragikus és komikus egyben, tragikus, mert pusztulóban van, komikus, mert fennáll."

A panamai szabó már ennek a szemléletnek a műve. Az angolul 1996-ban, magyarul Sóvágó Katalin ragyogó fordításában ugyanebben az évben megjelent regény Graham Greene Havannai emberünk című könyvének bámulatos szatírjátéka. Le Carré az utószóban bevallja, milyen régóta foglalkoztatja az ott megírt Greene-ötlet: egy kém, aki kamu jelentéseket ír. Az először 1958-ban megjelent Greene-kötetben még tragikus felhangok kísérték a (gumi)botcsinálta kémecske, a megfélemlített kisemberke történelmi sertepertéléseit. Le Carré az idézett Kierkegaard-aforizma szellemében már kutyakomédiának látja a kémkedést, így A panamai szabó a kémregénynek mint műfajnak a komédiája egyben. Hol vannak már a világtörténelmi egyének? Csupa széltoló, aljas patkány mindenki (egy ragyogó hasonlat a regény elejéről: Ramon, a takonybankár úgy ült íróasztala végén, mint egy nagyon pici patkány egy nagyon nagy tutajon), pitiáner szarháziak, akik a hazát (legyen az bárhol a világon), szakmányban árulják, skrupulusok nélkül. A pénz irányít mindent. És mivel a titkosszolgálatoknál nagyon jelentős kasszakulcsok vannak, természetes, hogy e szolgálatok írják a tragédiáknak álcázott komédiák nagy részét.

Nemrég a FAZ-ban megjelent cikkében (magyarul: Népszabadság, október 18.) Le Carré a színházhoz hasonlította a terror működését. Ám hasonlata vitatható, és valószínűleg jobban áll a kémkedésre. Hisz éppen Le Carré volt az, aki a The Little Drummer Girlben megalkotta a kémszínház talán legátfogóbb, legmélyebb drámáját, melyben ráadásul a főszereplő lány színésznő volt "civilben". A panamai szabó hasonló elvekkel dolgozik, Harry Pendel, az angol úri szabó, a kényszerből lett kém szerepet játszik egész életében. Miként a kémek a maguk "legendáját", úgy költi meg ő is a saját múltját, eltagadva többek közt börtönéveit. Amikor az Angliából küldött Andrew Osnard megzsarolja és felkéri a kémkedésre, csak Harry eddigi életének lényege folytatódik, vagyis tovább folyik a hazudozás.

Színház a kémkedés,

azaz nem más, mint ornamentikus kamuflázs. Harry hazudik Osnardnak, hogy pénzhez jusson, Osnard hazudik a főnökeinek, hogy pénzhez jusson, a főnökök hazudoznak a még nagyobb főnököknek, hogy pénzhez jussanak, miközben egyre emelkedik a tét, de nem a történelmi, hanem a pénzügyi csupán. Voltaképpen mindenki tudja, hogy az egész kamu, de mindenki úgy tesz, mintha komolyan venné, hiszen ebből keletkeznek a svájci bankbetétek.

Már megszoktuk, hogy a filmváltozat mindig jóvátehetetlenül roncsolja egy nagy epikus mű anyagát. Hogy az Anna Karenina nem ugyanaz a vásznon, mint a könyvespolcon, azt természetesnek veszi az ember. Ám a tapasztalat azt mutatja, hogy a rendezők többnyire még a middle-brow irodalom remekeit is hazavágják. Milyen rémes hülyeség Patricia Highsmith mesterműve (The Talented Mr. Ripley) a filmvásznon, milyen gyengócák Raymond Chandler bűnregényeinek filmes áthangszerelései! Szinte törvénynek tűnik: minél gyengébb egy irodalmi mű, annál alkalmasabb filmes feldolgozásra. Ahol a kivétel izmosítja a szabályt.

A John Boorman rendezte változat nem kivétel. Le Carré művéből szinte csak a cselekmény maradt, persze az is jelentősen megkurtítva, csontra húzva úgyszólván. Veszendőbe ment az író bámulatos helyzetrajza, plasztikus alakformálása. Pláne, ha olyan moziszínészekre bíznak fontos feladatokat, mint az eddig utolsó 007-es ügynök, a szívdöglesztő Pierce Brosnan. Színészileg nullás liszt ez a gigerli, se gesztusok, se mozgás, az arcjáték súlyosan behatárolt, a kéz arra is alig képes, hogy kifejezően meggyújtson egy cigarettát; humor, önirónia semmi, ami pedig alapkövetelmény ebben a szerepben. Louisa, a szabófeleség szerepében Jaime Lee Curtis nem lenne rossz, de szerepét valahol elsinkófálták a producerek. Az egyetlen menekvés Geoffrey Rush, a nagysvádájú úri szabó szerepében. Már a járása is mestermunka: legszívesebben peckesen alázatosnak nevezném. Vagy mondjuk inkább hetykén gátlásosnak?! Még az orra is szerepel, ráadásul frenetikus jellemábrázoló készséggel. És hogy beszél, hogy fossa a szót, hogy hazudik, micsoda elbűvölő angolsággal! - hál´ istennek a film nem szinkronizált. Látszik, hogy Rush igen komoly munkát fektetett ebbe a szerepbe, a film elején például roppant meggyőzően szab ki egy öltönyrészletet: úgy áll neki a szabóolló, szabókréta, mintha ráöntötték volna. De e színészi remeklés nem képes megmenteni a mozit: unalmas, fád, lapos. Dobjuk ki a mozijegyet, és olvassunk Le Carrét!

- baz -

The Tailor of Panama; színes, feliratos, amerikai, 2001, 109 perc; írta: Andrew Davies, John Le Carré, John Boorman; rendezte: John Boorman; fényképezte: Philip Rousselot; szereplők: Pierce Brosnan, Geoffrey Rush, Jamie Lee Curtis, Brendan Gleeson, Catherine McCormack, Harold Pinter; az InterCom mozija

szerző
- baz -
publikálva
2001/44. (11. 01.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...