Az elmúlt szűk hat évtizedben két alkalommal sikerült igazán hatalmas vihart kavarnia Bob Dylannek, aki valójában sosem volt igazán botrányhősalkat. Az első még 1965-ben történt, a Newport folkfesztiválon, amikor az addig önmagát mindig csak akusztikus gitáron és szájharmonikán kísérő művész elektromos gitárral a nyakában lépett a közönség elé, és még egy kísérő zenekar is ott állt mögötte. (Egyes állítások szerint valójában az akasztotta ki a nézőket, hogy Dylan rendkívül rövid szettet adott, vacak hangzással.) Aztán ugrunk egy jó nagyot az időben: a következő „botrány” már a 2010-es évek közepén történt, amikor is a His Bobness becenévre hallgató énekes-dalszerző irodalmi Nobel-díjban részesült. Sokaknál kiverte a biztosítékot, hogy a rangos elismerést egy zenész gyűjtötte be, aki ráadásul el sem ment a ceremóniára, hanem Patti Smith-t küldte el maga helyett.
Az énekes-dalszerző archetípusának tekinthető Dylanről sokan gondolnak sokfélét, de abban általában egyetért a többség, hogy minden idők egyik, ha nem legnagyobb dalszövegírójáról van szó. Zeneszerzői, énekesi, előadói képességeit nem övezi ekkora elismerés, és van igazság abban, hogy a dalait mások jobb minőségben tudják megszólaltatni – a Jimi Hendrix által feldolgozott All Along the Watchtower erre kitűnő példa. A másik fontos, de persze ehhez köthető szempont, az Dylannek a popkultúrára gyakorolt hatása. Már a kezdetek kezdetén megihletett másokat: a Help! és a Rubber Soul biztosan máshogy szólna nélküle, de a későbbi Beatles-albumokon is felfedezhető a keze nyoma. Később Neil Young, Tom Waits, Bruce Springsteen, Tom Petty, Mark Knopfler, Kurt Vile is rengeteget merített tőle, és lényegében végeláthatatlan azoknak a sora, akikre jelentős hatást gyakorolt.
Utoljára 2012-ben adott ki saját szerzeményeket: ez volt a Tempest című nagylemez, amelyet három feldolgozásalbum követett, a Great American Songbookból válogatott jazzes-szvinges sztenderdekkel. Az elmúlt évtizedet Dylan elsősorban turnézással töltötte – a Never Ending Tour, vagyis a soha véget nem érő turné keretein belül rengeteg koncertet adott szerte a világon. Most pedig itt az új, 39. stúdióalbum a 79 éves sztártól, aki immár 58 éve ad ki lemezeket.
A Rough and Rowdy Ways-re zeneileg két vonulat jellemző: minimalista, általában dob nélküli folkdalokat, illetve elektromos bluesokat tartalmaz. Az I’ve Made Up My Mind to Give Myself to You egy enyhén gospeles folkballada, a Goodbye Jimmy Reedben, ha csak minimálisan is, de felcsendül a szájharmonika, a szövegében Budapestet is megemlítő Key Westet pedig tangóharmonika festi alá. Zeneileg tehát nem kapunk sok újdonságot, de Dylan esetében szinte mindenki elsősorban a szövegekre figyel. Azok hozzák is a megszokott, kimagasló színvonalat, és senki sem róhatja fel a művésznek, hogy a False Prophetben ezt énekli (vagyis inkább nazálisan dünnyögi): „[I’m] / The last of the best / You can bury the rest” (én vagyok az utolsó a legjobbak közül, / a többieket eltemethetitek).
Ahogy azt már megszokhattuk az elmúlt évtizedek során, Dylan szövegeiben gyakran visszatérő elem a halál motívuma, és rengeteg történelmi eseményt is megemlít a művész. Bizonyos dalokban pedig olyan popkulturális utaláshalmazt zúdít ránk, ami eddig kevésbé volt rá jellemző. A My Own Version of Youban szóba jön Leon Russell, Liberace, a sebhelyes arcú Pacino és a keresztapa Brando, a nyitó I Contain Multitudes-ban pedig a Rolling Stones, Indiana Jones és az All the Young Dudes című Bowie/
Mott The Hoople-sláger. És ez még mind semmi: az albumot záró, és elsősorban a JFK elleni merényletet megéneklő, 17 percen át hömpölygő Murder Most Foulban (a dalról bővebben: Terhelési próba; Magyar Narancs, 2020. április 9.) szinte már nem is lehet követni a sok nevet és utalást. Csak egy pár név a rend kedvéért: szóba kerül a Beatles, a Queen, az Eagles, Elvis, Woodstock, Altamont, a Who-féle Tommy, és még egy tonnányi egyéb név. Egész biztosan ez Dylan egyik legszokatlanabb és legnagyszerűbb szerzeménye, a Rough and Rowdy Ways pedig a késői korszakának csúcsműve. Ha ez az utolsó albuma, akkor szebb búcsút nem is tudnánk elképzelni, de még inkább izgatottan várjuk a következőt.
Columbia/Sony, 2020
